Kőbányán, a Budapesti Nemzetközi Vásárváros/Hungexpo területén (ami 1974 óta a tőke ki- és beáramlás egyik epicentruma az amúgy rohadó kerületben) a Középülettervező Vállalat (KÖZTI) 1978–1982 között húzta fel a 11 szintes, 176 szobás hotelt. A londoni Lloyd-palota eleganciájában megrészegült félperifériás felhőkarcoló kivételes, 45 m-es magasságának engedélyezését a legfelső szinten elhelyezett tüzivíz-tartály tette lehetővé, hatalmas reklámfelületet kölcsönözve a hotelnek. A vízhálózat fejlesztése révén fölöslegessé vált tartály jövőjét az épület 2009-es felújítási terveiben “víztorony-táncterem” formájában álmodták újra.  Ugyanezt a gazdasági logikát pörgetik a kifelé emberarcú közösségi gazdaság, a közösségi kapitalizmus startup-jai.  1) A nagyberuházást legitimáló társadalmi szempont, köz-lózung megetetése; 2) Terjeszkedés és marketing a “társadalmi” hátán; 3) A “társadalmi” eliminálása, annak piacosításával/kommodifikációjával.

A Kőbánya pusztuló belső (társadalmi) szöveteibe gyógyult Richter Gedeon ipari komplexum (anno 1907) a főváros épp azon területén termel “évszázados felelősséggel az egészségért” ahol a KSH adatai szerint a legalacsonyabb a várható élettartam. Részvénytársaság a perem-prekariátus portája előtt.   A burzsoázia meg majd kicsattan. 

Kőbányán a Mázsa térrel szemben áll az OTP F+8 emelet magas, jelenleg üres irodaépülete, amely egyszerre az enyészeté és egyazon pillanatban gigászi reklámfelület és ilyen értelemben spektakuláris gyöngyszem —  a kapitalizmus haláltusája valójában maga az élet. A spektákulum az a viszony, ahogy a FINA-s molinó hozzásimul a pusztulás emeleteinek, amely viszonyban “a város végül önmagát fogyasztja el.”