A tanárképzés radikális átalakítására nem látok túl sok esélyt. Nemcsak a kormány tőkebarát és lebutított tanárképe áll utunkban, hanem a saját hegemón helyzetébe betokosodott liberális („demokrata, nyugatos, o1g, stb.”) szakmai/oktatáspolitikai krém tőkebarát és lebutított tanárképe is. Ha a hazafias és tekintélyes pedellusok, vagy a (világ)polgári progresszív „tanulás-kísérők” közül kell választanunk, akkor valójában nincs igazi alternatíva.

Épphogy csak megírtam a bevezető búcsúlevelet a pedagógiai liberalizmus kifingott teteméhez, máris megtalált Trencsényi Laci (akiről pont nem gondolnám, hogy a liberalizmus felkent apologétája lenne), azzal, hogy írjam már meg a szabadságjogok érvényesülése és a szabadság közti összefüggés nevelésfilozófiai elemzését. Az első reakcióm az volt, hogy írja meg ezt az, akinek két anyja van, képtelenség összefoglalni majd’ másfél évszázad kritikai irodalmát ezügyben.

A nyomor szélesedik és mélyül. Az utcán neonácik masíroznak rendőri (bio)díszletek között. Ötszáz iskolában (rend)őrségeket hoznak létre. Ha van valami közös ezekben a társadalmi katasztrófákban a globális járvány közepén, akkor az nem más, minthogy ezek a liberális paradigma végét, kifulladását ordítják (ahogy azt Róna Péter pár napja érthetően kifejtette). De amíg a (politikai) gazdaságtanban (az egyre drasztikusabb méreteket öltő egyenlőtlenségek és kizsákmányolás láttán) és a politikai filozófiában (a szélsőjobboldali hegemónia kiépülése láttán) elkezdődött egyfajta szembenézés a liberalizmus halálával, addig a hazai pedagógiai gondolkodásban nem igazán indult el efféle önvizsgálat.

Ahhoz, hogy világossá váljék, miért firtatják az anarchisták, hogy „minden zsaru rohadék”, érdemes végiggondolni, hogy a rendőrség mit szolgál. És, hogy mit szolgál, az szépen kikandikál abból, hogy mit véd.

Nemrég elvitték (értsd elvitették) és meghurcolták (~meghurcoltatták) két polgártársunkat egy teljesen megalapozatlan eljárás keretében. Vannak, akik a poszt-fasiszta rendőrállam kísértetének (kísérletének?) láttán huhognak, pedig ez nem puszta rémálom, lidércnyomás, hanem egy permanens szélsőjobbos karnevál (búcsú?) sötét korszellemének szétterülése. Vannak, akik a népi-nemzeti spicliskedés felbugyogása miatt fortyognak, jóllehet a (f)elnyomás ma már a néphevületi rotyogás és az általános konjunktúra része (althusseri értelemben a konjunktúra [la conjoncture] nem a struktúra maga, hanem a társadalom strukturális sebeiből – nyílt és zárt töréseiből – felszínre bugyogó tünetek esetleges összjátéka, s így egymás besúgása is „csak” afféle felszíni tünet és gyöngyöződés).

Az Elveszett utak első ciklusában egy izgalmas ideológiakritikai szempontot olvashatunk Csoóri Sándortól, amely jól megragadhatóvá teszi számunkra a látszat és a valóság viszonyának kificamodását a posztmodern globális kapitalizmus korában. „Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, ” – írja Csoóri – „hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene.” Ezek szerint ma már nem az az ideológiakritikai probléma, hogy nem látjuk mi van „minden gondolatnak alján”, hanem épp az, hogy „mindenik túldeterminált” és így túl sok az alja. A látványok kavargó sok valósága (látszat-valósága) vakítja el a világot. Szemünk a spektákulum túlcsorduló ragyogásától világtalan, s ordításának zajától oly nagy a csönd.

Majd kipukkad (kicsattan) az az „osztály-buborék” amiben most épp az érettségi nevezetű osztálykonfliktus kérdése van napirenden. Aztán meg van a lemorzsol(ódot)taknak, a korai iskolaelhagyóknak és a tanköteles korú iskolakerülőknek egy olyan népes tábora, akiket akár érinthetne is ez az ügy, de szerencsére már nem veszélyeztetik az osztálypozíciók újraosztásáért (legalábbis annak szentesítéséért) folytatott harcot. Aztán ott a szakszervezetis, aki bojkottért kiált, a szakértő, aki mérsékelt és szakmai egyeztetést sürget, a megbokrosodott pedagógus, aki képtelen dönteni diákjai továbbtanulása és egészsége között, a felháborodott szülő, aki gyermeke jövőjének összeomlásától retteg, és a diák, aki 2022-re bizonyára választókorú állampolgár lesz. Én meg már leírtam nemrég, hogy mit gondolok az érettségiről.

Ha létezik igazán perverz ideológiai mantrája a tőkés világrendnek, akkor az a szubjektum állandó csesztetése (interpellációja) azzal, hogy eleget élvez(ked)ett-é. Élvezz! Sőt, élvezz többet! Élvezd ki a pillanatot, élvezd ki a helyzetet: meditálj, guggolj, kovászolj, jógázz, origamizz, tök mindegy, csak valósítsad meg magadat abban a bérelt lukban, amit otthonodnak-karanténodnak nevezel! Legyen élmény a virtuális kapcsolat és töltsd meg élménnyel az izolációt! Élvezd, ahogy rákattintasz: "tetszik"! Élvezd a szegény ember élvezetét, mikor "facebook élőben" átadják neki azt az adományt, amibe te is "befizettél" egy megosztással! Legyen közös élmény az esti taps, röhögd ki a sajtótájékoztatón bakizó szóvivőt, röhögd ki a pancsert, aki rosszul tette fel a maszkot! De főleg azt élvezd, hogy most végre nem minden az "élvezeti árucikkek" élvezete körül forog!

A Láthatatlan Bizottság szerint egy olyan iskolamániás társadalomban élünk, "ahol az emberek gyakran úgy emlékeznek vissza az érettségi vizsgájukra, mint életük fordulópontjára. Ahol a nyugdíjasok még mindig a negyven éve letett vizsgáikon elkövetett hibáikról beszélnek, amivel elszúrták karrierjüket, az egész életüket." Csakugyan. Az érettségi intézménye épp azzal maszkírozza ki és rejti el igazságtalan, rendpárti, rendszeréltető, az egyenlőtlenségeket újratermelő folyamatait, hogy olyan sorsdöntő fordulópontként mutatja magát, ahol "mintha" csak rajtunk múlna, hogy képesek vagyunk-e élni "lehetőségeinkkel". Elég szorgalmasok, kitartók voltunk-e, s vagyunk-e. Már ha egyáltalán eljutottunk idáig – ez sem jut mindenkinek "osztályrészül", ugyebár. Ez az érettségi botránya.

"Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: »Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni.« Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte." – írja Pilinszky János 1963-ban az Új Emberben. Bizonyára akadnak, akik a járvány szülte rendkívüli állapotban alamizsnára lelnek Pilinszky soraiban. El tudom képzelni, hogy az iskolátlanítás hívei, a homeschooling-osok, és a digitális oktatás szószólói valamiféle "lehetőséget" látnak megcsillanni ebben a krízisben. De sokan vannak, akik alig várják, hogy újra iskolába mehessenek, minthogy sokan vannak azok is, akik ugyanúgy (vagy még jobban) a pedagógia „fekete levesét” isszák meg most is, csakúgy mint amikor "van" iskola – a legkiszolgáltatottabb, kirekesztett, megbélyegzett, el- és lemorzsolt gyerekek.