Ha létezik igazán perverz ideológiai mantrája a tőkés világrendnek, akkor az a szubjektum állandó csesztetése (interpellációja) azzal, hogy eleget élvez(ked)ett-é. Élvezz! Sőt, élvezz többet! Élvezd ki a pillanatot, élvezd ki a helyzetet: meditálj, guggolj, kovászolj, jógázz, origamizz, tök mindegy, csak valósítsad meg magadat abban a bérelt lukban, amit otthonodnak-karanténodnak nevezel! Legyen élmény a virtuális kapcsolat és töltsd meg élménnyel az izolációt! Élvezd, ahogy rákattintasz: "tetszik"! Élvezd a szegény ember élvezetét, mikor "facebook élőben" átadják neki azt az adományt, amibe te is "befizettél" egy megosztással! Legyen közös élmény az esti taps, röhögd ki a sajtótájékoztatón bakizó szóvivőt, röhögd ki a pancsert, aki rosszul tette fel a maszkot! De főleg azt élvezd, hogy most végre nem minden az "élvezeti árucikkek" élvezete körül forog!
Ez a válság nem csak az értéktöbblet (a tőke gazdaságának) válsága, hanem az élvezettöbbleté (a libidó gazdaságáé) is. Mindkettő a tőkés világrend zsákmánya. Az egyik a tőkét növeli, a másik a tökét (mármint, hogy kinek nagyobb [nyilván a tőkésnek], azaz, hogy kinek van igaza). Az élvezettöblet egy egzisztenciális hiányba ömlik bele, de ahelyett, hogy betöltené az űrt, csak tovább növeli azt – akárcsak az értéktöbblet, amiből sosem elég, amiből mindig többet akarnak eltulajdonítani. Akárcsak az értéktöbblet, az élvezettöbblet is folyamatosan kicsúszik a markunkból.
Az élvezettöbblet az a korty kóla, ami végső soron nem oltja a szomjunkat (sőt, még többet akarunk belőle) és nem is egészséges, mégis benne van az a titokzatos „kóla-érzés”. Az élvezettöbblet az a huszadik aláírt online petíció, ami voltaképp teljesen hatástalan, általa mégis átéljük a „politikai” élményét. Az élvezettöbblet a kedvenc vígjáték-sorozatunk alatt a háttérben röhögő közönség, ami helyettünk is röhög azon, amiben számunkra már semmi vicces nincsen. Az efféle élvezettöbbleteket tonnaszám ontja magából a rendszer ebben a rendkívüli állapotban, nemcsak azért, hogy a rendkívüli normálisnak hasson, hanem és főleg, hogy minden maradjék a régiben.
Élvezettöbblet az, amikor Nagy-Britanniában 23 millió ember bámulja, ahogy egy multimilliomos monarcha az emberek "gazdasági nehézségeiről" beszél a kastélyából, és elmondja, hogy hogyan kell önfegyelemmel megbirkózni a krízishelyzettel. Botrány. Isten óvja! Élvezettöbblet az, hogy a Twitter alapítója egymilliárd dollárt adományoz a koronavírus-járvány elleni harcra, mintha ezzel zárójelbe lehetne tenni a kérdést, hogy mégis hogy jött létre egy akkora vagyon, amibe ez belefér. Élvezettöbblet, ahogy a kizsákmányoló nagyvállalatok védőfelszerelések és lélegeztetőgépek gyártására rendezkednek be: a Mol fertőtlenítőt, az Armani védőköpenyt, a Prada szájmaszkot, a Ferrari és a Tesla pedig lélegeztetőgépeket dobna a piacra. Business as usual! És aztán mega-élvezettöbblet, ahogy Orbán az omladozó csempék előtt áll, vagy teljes szkafanderben, vagy, hogy Karácsony leleplezi a "titkos levelezést" – a "na, most megvagy", "most elkaptunk" (és "nu págágyi!") érzése és perverz élvezete. Élvezettöbblet, ahogy Müller Cecília "rosszul idéz", azon röhögni, abból mémet gyártani, aztán a mémen röhögni. És élvezettöbblet az a szanaszét osztott kép, amin drága földanyánk megköszöni a vírusnak a pihenőt.
Ezekben az élvezettöbblet által kreált fantáziaképletekben mesebeli figurák elevenednek meg, a társadalom pedig csöppet infantilissá válik általuk. Színre lép a néphez leereszkedő királyné; a jóságos legkisebb legény, aki visszaadja a népnek, amit elvettek tőle; a nemes, aki "jó" útra tér; a fösvény, zsarnok uralkodó, aki csak kürtöltet maga körül; a jóságos, "jófej" és nagylelkű apa, aki fiatalos és bátor szembeszállni a hatalommal; a boszorkány, akiről nem tudjuk eldönteni jóságos-e vagy gonosz; és a meggyötört, szent (föld)anya, aki az utolsó falatot is inkább nekünk adja...
Ez a fennálló rendszer infantilizáló komplexuma és komplexusa, abban az értelemben, ahogy Jacques Lacan értelmezi ezt a fogalmat (le complexe): "a komplexum/komplexus olyan képekből tevődik össze, amelyekkel a szubjektum egymás után azonosul, annak érdekében, hogy eljátssza azok [a képek] konfliktusainak drámáját. (…) Ez egy commedia dell’arte abban az értelemben, hogy a színjáték a tipikus felállásban és a hagyományos szerepekkel összhangban zajlik. Felismerjük benne a népmesékre jellemző karaktereket: az ogrét, a mumust, a fösvényt és a nagylelkű apát..."
Ha ez a mesebeli politikai bábjáték hatásos, az azért van, mert abban a társadalomlélektani vágyban gyökerezik, hogy eszményi és szerethető hatalmi figurákra találjunk, akik megfelelően gondoskodnak majd rólunk, mint ideális szülők: akik helyettünk is felelősek és felelős döntéseket hoznak, akik megoldják a nehéz helyzeteket és ha baj van, azt mondják nekünk: ne félj, minden rendben lesz! Hiszen a világ dolgaihoz mégiscsak ők értenek... A hatalmi-mesebeli figurák által hozzáférhetővé tett élvezettöbblet pedig a társadalmi méretű infantilizmust hajtja előre. Máté Gáborral készült pár napja egy interjú, amiben ilyen dolgok is elhangzanak:
Olyan, mintha közösségként is gyerekek módjára viselkednénk. A gyerekeket a jelentéktelen, önfeledt dolgok kötik le: játszanak; a fontos döntéseket pedig ráhagyják a szülőkre. Sokan ezt az állapotot megőrzik felnőtt korukra is. Majd a többiek megoldják. Majd a politikusok megoldják. (...) A globalizált nyilvánosságban az emberek főleg olyasmivel foglalkoznak, amik nem életbevágóan fontosak. Ezért számít annyira az embereknek, hogy mit játszanak a moziban, ki kit szeret, kit gyűlöl, melyik politikus melyik napon pontosan mit mondott, és ki nyeri a labdarúgó-bajnokságot. Ezek sose voltak fontosak. Most se azok. Nem is lesznek. Az igazi szerepe ennek az irdatlan mennyiségű információnak az, hogy ne törődjünk valóságunkkal. Olyan mint egy nyugtatótabletta.
A népnek két ópiuma van: a nép (populizmus) és az ópium (élvezz!).
Amíg a politikai valóság ebben a commedia dell’arte-ban játszódik, addig sosem lesz vége a "mesének", ami pedig egyre inkább egy rémálomra kezd emlékeztetni. Például: amíg az Orbán-gyűlölet szolgáltatja a perverz élvezettöbbletünket, a népmesei karaktereket, a szövevényes történeteket, és látszat-fordulatokat, addig nem nagyon lesz változás. Olyan társadalmi rendszer, hogy "Orbán", ugyanis nincs.
