A fennálló rend nem is fogyasztói társadalom, hanem sokkal inkább egy soppingoló sokadalom.

dagonya bé

A narancsokra kattinthatunk és hozzák. A metróra várva ezzel a lehetőséggel szembesülni paradicsomi narancsi (lét)állapot. Ha belegondolunk, a narancs, márcsak a szín-energia szempotnjából is az élet egy forrása, a Nap által gondozott, ehető aranygömb, belső édes nektárja, C-vitimant hordozva, érték, kincs. Ezt a kincset mai társadalmunk fogyasztói és technikai rendszerében kattintással elérhetjük.

 De mi van a kattintás mögött?  Ha a kattintó eszköz – tételezzük fel - egy számítógépes "egér" vagy "touchpad" (márha minden plakátot befogadó számára ez világos, hogy az online vásárlásról van szó és nem az áruház helyszínén kell valamilyen eszközzel kattintani kilógrammonként 299 Ft –nyit, mint ennyi HUF-ban ledolgozandó tevékenység... és utána már viszik is nekünk a narancsot, ŐK. Na mindegy.) akkor az egér mozgatásával – „Klikk-Klikk” (lásd bácsinéni számítógépes perifériák használata Öregeknek c. nagyszerű foglalkoztatót) hány munkavállaló megmozgatását (aka. szövegben a "mi") jelenti a kattintás? Vizionálva: a rendelésfelvevő, a beszerzés és készlet osztály, majd a logisztika, és a futár munkatársakat. Vagyis a futár mikor meghozza a narancs, akkor az a kattintás tulajdonképp vélhetően egy becsengetéssel zárul.  Egy kattintás, mennyi munka. Persze ha élőben vesszük is ennyi kb. benne van. 

Az egészben az a végpillanat csodás, mikor megjelenik a vásárló számára a virtuális narancskép szerint kiválasztott narancs – lásd. 2 x 3 narancs háromszög rendbe, mint a pom-pom csapat – a való világban. Pre-narancs kép találkozik a poszt-narancs képpel. A plakáton szereplő kínált mondat egy választási lehetőséget kínál a narancs beszerzésre, tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy ahelyett hogy a vásárló elmenne a helyszínre, megfogá a narancs, kiválogatá a narancs, és bepakolá a kosárba a narancs, majd kipakolá a pénztár a narancs, majd kifezeté és bepakolá a szatyorba, majd hazacigőlé a narancs vala, ehelyett megbízik a narancsellátóba, van netje, fő megy a honlapra, bas…dick a bejelentkezéssel, klikkel és fizet (basz…dás kettő mennyire vonta le a számláról?) és hozzák a házhó’ (ha idetalál és nem késik a futár). Na ugye!?

Összegezve az 5 ujjas „ez elment vadászni”²... stációból nem kell mind az öt ujj, elég a mutató¹ – klikk – és a végén kisujj … „amelyik mind megette”… vagy ha rosszul végződik a középsőre³ is szükség lesz. Narancsot a népnek, kattintásra! Na ugye!?

¹Általában a mutatóujjal kattintgatnak az digitális állampolgárok.

²Ezt mondókás játékot hagy ne hivatkozzam már le. (de ha kell, legyen: mondjuk, Kodály…)

³A „Kabbe” – érzés, véleménynílvánítás jelzésére.

bácsinéni

Amikor a júliusi kánikulában a hármas metró alagút-huzata szárítja (értsd perzseli) fel az izzadtságsavót a tarkódon, akkor vajon elegendő-e az az esztétikai kompenzáció, amit egy kupac (májusi akcióba betett) téli gyümölcs egzotikus (de-)kompozíciója nyújthat? Nyilván nem. És nem is ez a lényeg, hanem és főleg a posztmodern globális kapitalizmus formálódó, hiperrealista marketing-stratégiájának új, központi üzenete, hogy  – ahogy Ede is írja  –  “Vegyél dolgokat!” Mindegy kitől, és szinte az is mindegy, hogy mit, csak vegyél valami ilyet, vagy valami olyat, ilyen-olyan dolgokat! Vegyél például narancsot, lehetőleg májusban, akcióban, valakitől, aki házhoz is viszi, bárhova. Vagy csak vegyél valamit bárkitől és szállíttasd bárhova valamikor. És legfőképp erre gondolj, mikor ott álsz a Nyugatiban, a valóság sivatagának metró-zuhatagábn, és főleg arra is gondolj, hogy 299. Ma már ne arra gondolj, hogy mit hol lehet kapni, vagy hogy hol mit nem lehet kapni (mint a szocialista hiánygazdaságban), hanem  hogy egyáltalán mi minden dolgokat lehet és érdemes “kapni”.

És etekintetben a posztmodern kapitalizmus konzumerista ideologiója nem az az egyszerű interpelláció, hogy “Héj, te ott! Vegyél dolgokat!”, hanem az a mozzanat, ahogy a puszta vágyat kelti fel az általában vett (sic!) dolgok (ilyen-olyan valamik) iránt, amely vágyott dolgok formája az áru fantasztikus formája továbbra is, “természetesen”. Ilyen formában a fennálló rend nem is fogyasztói társadalom, hanem és főleg, sokkal inkább  egy soppingoló sokadalom,  hiszen (és ez a különbség a kettő között), a soppingolásnak nem lényege a “kapás”, lényege viszont a sokféleség/sokaság árufetisiszta közegében a “dolgok” megvétele iránti vágy csiklandozása és fönntartása, ami (csiklandozás és konzerválás) paradox módon amúgy épp a dolgok nem-megvételével érhető el a legolcsóbban. Gondoljunk azokra a családokra, akik telepakolt bevásárlókocsikat hagynak maguk mögött a szupermarketekben, hiszen osztályhelyzetük nem teszi lehetővé a “nagybevásárlást”, pusztán az ebbéli vágy szülte praxis imitálását. Egy ilyen soppingoló sokadalom gazdasága, ahol még mindig a tőkés termelési mód uralkodik, mint óriási vágy-gyűjtemény jelenik meg. De a vágy, ahogy azt a pszichoanalízisből tudjuk, mindig a másik (a nagy Másik) vágya: ami most éppen az, hogy vegyen valamit bárkitől és szállíttassa bárhova valamikor.