Íme néhány szempont az ellenzéki oktatáspolitika baloldali kritikájához. Annak apropóján, hogy a Civil Közoktatási Platform (CKP) levelet írt a kormánynak és az illetékes miniszternek a "felesleges feszültségek elkerülése érdekében", és szép számmal alá is írták azt a támogató szervezetek. A levél tartalma mellett (amivel persze egyet is lehetne érteni), a levél politikai hangulata érdekes: most, hogy járvány van "tegyük félre a vitás ügyeket"; cselekedjünk hisz "fogy az idő" (folyamatosan az utolsó órában vagyunk?); mert a vészterhes időkben törekedni kell a "közmegegyezés kialakítására"; hiszen "közös a felelősségünk abban, hogy a következő hónapokban lehetőség szerint a lehető legkevesebb legyen a felesleges feszültség". Nos, eddig tart az oktatáspolitikai mező politikai fantáziája. Nincs ebben semmi rendkívüli, egyezkedni, egyeztetni, tárgyalni óhajt, mint mindig (teszem hozzá, azzal a széljobb rezsimmel, akinek az a látszatvilág, hogy "ő egyezkedik", meg "egyeztet" létfontosságú hatalmának megtartásában). Lássuk akkor, hogy az ellenzéki oktatáspolitika nagy tárgyalhatnékjában (lázas semmittevésében) milyen "felesleges feszültségeket" került el sikeresen ezidáig.
Sikerült elkerülni azt a felesleges feszültséget,
hogy reflektáljon az oktatáspolitika poszt-szocialista, félperifériás beágyazottságára.
Egyszerűen elmaradt az az önreflexió és önkritika, ami feltárhatta volna a ’89 utáni oktatáspolitikai neoliberalizáció okait, hatásait (ami pl. tárgyalta volna az ún. „poszt-szocialista oktatási reformcsomag” kritikátlan bekebelezésének körülményeit). A jelenleg ellenzéki oldalon hatalmi pozícióban lévő oktatáspolitikai aktorok (szakértők, elitek, technokraták, stb.) mintha 2010-ig látnának és nem vennék észre azt a több mint három évtizedes folyamatot ami hátteréül szolgált a jelenlegi (oktatás)politikai helyzetnek. Ennek az egyik következménye (vagy éppen oka?) az, hogy így csendesen átörökítődnek a ’89-es tapasztalatok, szakértői pozíciók és hatalmi csoportok. Gyakorlatilag ugyanazok a oktatáspolitikai beidegződések mint 30+ éve. Bár az ellenzéki oktatáspolitika globalista, metodológiailag mégiscsak nacionalista. Az ellenzéki oktatáspolitika nem reflektál hazánk félperifériás pozíciójának oktatáspolitikai következményeire, nem csoda, hogy megreked sajátos északi orientációjú Nyugat-imádatánál: "bezzeg a finnek". De ma már azt is hallani: "bezzeg a kínaiak". Szingapúr. Őrület. Miután az ellenzéki oktatáspolitika nem reflektál hazánk félperifériás pozíciójára, így azt is könnyedén elfelejti (ez az amnéziás állapot régiónkban általános), hogy továbbra is vannak osztályviszonyok. De vannak. Ezzel együtt pedig elfelejti azt is, hogy a tanár is munkás (semmit nem változtat a viszonyon, hogy gyermekfejeket tölt meg és nem kolbászokat – olvashatjuk a Tőke első kötetében). És mivel ezt elfelejtették, így a tanár helyzetét „szakmai” üggyé sikerült redukálni egy-egy bérköveteléssel fűszerezve. Az, hogy ki a "főnök", mi a termelési viszonyok és eszközök helyzete (és mi ennek a kérdésnek a lefordítása a pedagógia világára), mi a szakszervezet mozgalmi szerepe – mindez nem lett se tematizálva, se problematizálva.
"S így mindenik determinált."
hogy feltárja a struktúrákat és rendszerszintű folyamatokat.
Amikor az ellenzéki oktatáspolitika "rendszerről" beszél, akkor az oktatási rendszerre gondol, oktatási "ágazatra" és alrendszerekre. És főleg kormányzati rendszerekre gondol, egymást váltogató rendekre jobbról és balról, de legszívesebben az aktorokra gondol: Magyar, Pokorni, Hiller, Hoffmann, Balog, stb. Az oktatáspolitikai ellenzék (ahogy az ellenzék általában) fetisizálja és bálványozza politikusainkat, még akkor is, ha nem ért velük egyet. És miután főleg az egyes aktorokra koncentrál, nem mond semmit azokról a társadalmi, gazdasági és intézményes struktúrákról és rendszerszintű folyamatokról, amik ezeknek az aktoroknak az (osztály)érdekeit, törekvéseit és konkrét intézkedéseit formálják. És ehhez a mélystruktúra-vaksághoz nagyban hozzátartozik az, ahogy az ellenzéki oktatáspolitika az oktatási egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat értelmezi. Mindent elmond erről, hogy nem az osztály kategóriájáról beszél (ami egy viszony), hanem "szocio-ökonómiai státuszról"; hogy nem elnyomásról, strukturális erőszakról, kizsákmányolásról beszél (amik intézményi folyamatokba ágyazottak), hanem "halmozottan hátrányos helyzetről"; hogy emancipáció és liberáció helyett még mindig felzárkóztatásról, vagy kompenzációról, vagy integrációról beszél; vagy hogy tehetségnevelésnek hazudja azt a privilégiumot, amihez az uralkodó osztályt juttatja. Szóval, bár az ellenzéki oktatáspolitika tematizálja a szegénységet, a szegregációt, a gender-kérdést, és bizonyos mértékben a területi egyenlőtlenségeket is, ezeket nem struktúrákba ágyazottan látja és láttatja. Ezeket fogja, leválasztja a rendszerszintű kritikáról és kiutalja az oktatási rendszerbe (és végső soron az iskolákba) mint helyben megoldandó problémákat. Ezzel pedig olyan terhet ró az iskolák vállára, ami alatt pedagógiai kudarcok pálmája nődögél.
hogy határozott nemet mondjon a piaci logikákra.
Az ellenzéki oktatáspolitika (ahogy általában az ellenzék apraja-nagyja) alapvetően tőkebarát. Az oktatás ügyébe belépő hegemón, piaci hatalmi struktúrákat és gyakorlatokat teljesen kritikátlanul veszi át, gondoljunk akár a PISA mérésre (és az egész brutálisan jól jövedelmező tesztiparra) vagy az OECD által propagált bármeny stratégiai "ajánlásra". Az ellenzéki oktatáspolitika egyáltalán nem tartott ellen a tőkelogika betörésének, sőt, szolgálóleánya lett az e mentén formálódó folyamatoknak. A kimeneti szabályozás, az "indikátorozás", a sztenderdizáció, a "21. századi kompetenciák" és a munkaerőpiaci illeszkedés mantrái, a vállalati előmeneteli rendszereket idéző életpályamodell (nem, magát az ötletet nem vetette el az ellenzék), vagy az a vállalkozói menedzsment nyelvezet, ami például az ún. "tanulószervezet" körüli diskurzusban megjelent – nos ezek mind-mind a tőkelogika betüremkedései egy olyan világba, aminek a célja, motivációja, etikája alapból más kellene, hogy legyen, mint a Tőkéé. Amikor a diákok azt róják fel az iskolának, hogy ott semmi "hasznosat" nem tanulnak (ismerjük a "miért nincs adózásról, pénzhasználatról, start-up vállalkozásról óra a kovalens kötések helyett" jellegű követeléseket), akkor éppen – bármennyire szörnyen hangzik is – a tőkelogika utilitarista szólamát halljuk.
hogy elkötelezze magát politikailag.
Bármennyire is furán hangzik ez (hiszen ellenzéki, nem?), mégis, az ellenzéki oktatáspolitika "fenn hordja" bizonyos mértékig a politikai neutralizmus (orrát) álarcát, mondván, hogy az oktatáspolitikai mező azért mégiscsak szakértői, szakmai, tény-alapú (evidence based), tudományos ügy. Az oktatással kapcsolatos kérdések úgy merülnek fel, mintha azok pusztán technológiai, szervezési, irányítási, implementációs kérdések lennének, minden más pedig a
pedagógia kérdések szemétdombján köt ki. Kicsit arról van itt szó, hogy az ellenzéki oktatáspolitika nemcsak a struktúrákra és rendszerszintű folyamatokra vak, hanem ezekben önmagát sem tudja értelmezni, deklaráltan elhelyezni és pozícionálni. Leginkább azt nem tárgyalja, hogy mégis mitől baloldali, ha annak tartja magát? Talán ez is az oka annak, hogy sokszor nem veszi észre, a NER kottájából játszik, abból a kottából aminek megkomponálásához ő maga is hozzájárult az utóbbi 30+ évben az eszement neoliberalizációval és félperifériás kritikátlan és reflektálatlan nyugatmajmolásával. És ez utóbbihoz az is hozzátartozik, hogy nem foglalkozik azzal a hozzáférhető, baloldali pedagógiai hagyománnyal, ami a hazai szocialista, marxista, radikális vagy nem-radikális baloldali iskolacsinálók nevéhez kötődik. Gondoljunk csak bele: ma Magyarországon szinte mindenkinek hamarabb jut eszébe az oktatás kapcsán Ken Robinson vagy Sugata Mitra, mint Gáspár László vagy Loránd Ferenc. Ez nagyon szomorú.
Persze mindezt csak a felesleges feszültségek elkerülése érdekében írom.
