Ahhoz, hogy világossá váljék, miért firtatják az anarchisták, hogy „minden zsaru rohadék”, érdemes végiggondolni, hogy a rendőrség mit szolgál. És, hogy mit szolgál, az szépen kikandikál abból, hogy mit véd.

tulajdon

A rendőrség a tulajdont védi, ami sokak szerint szent. Csakhogy a tulajdon, amíg nem társadalmi és társadalmasított, addig egy bődületesen egyenlőtlenül és egyenetlenül kiporciózott dolog, aminek jórésze történetileg egy szűk kisebbségnek jár osztályrészéül. Etekintetben a rendőrség inkább szolgálja azokat, akik az (el)tulajdonlásban jeleskednek, abban kimagasló szorgalmat és magatartást tanúsítanak. Mikor Proudhon azt írja, hogy „a tulajdon – rablás” (la propriété c’est le vol), akkor feltehetőleg a társadalomtól elcsent vagyonra gondol. Paradox, vagy nem, a rendőrség egyesek rablását védi, sokakét pedig bünteti. A rendőrség alapkaraktere a Loïc Wacquant által leírt Kentaur-államé: felfelé humánus, gyöngéd és megbocsátó, míg lefelé barbár, erőszakos és kegyetlen. 

jogrend

A rendőrség a jog rendjét (legyen az alkotmányos, vagy alaptörvényes) védi. A jogrenddel viszont nemcsak az a baj, hogy a jognak asztalánál a látszat ellenére nem egyenlően foglalunk helyet, hanem és főleg az, hogy a polgári társadalom jogrendje egy talmi ígéretre épül. Már a fiatal Marx megfogalmazza 1843-ban, hogy a szabadságjog úgy ígér társadalmi közösséget, hogy azt az emberek egymástól való elválasztására alapozza.

A szabadság emberi joga nem az emberek egymáshoz való viszonyán alapul, hanem az emberek különválásán. Ennek a különválásnak a joga, a korlátolt, önmagára korlátozott egyén joga. A szabadság emberi jogának gyakorlati alkalmazása a magántulajdon emberi joga. (...) A magántulajdon joga tehát annak a joga, hogy szabadon, más emberektől függetlenül, a társadalomtól függetlenül élvezhessük vagyonunkat és határozzunk felőle, saját hasznunk joga. Ez az egyéni szabadság, úgy mint ennek itt leírt használata alkotja a polgári társadalom alapját. Ennek alapján egy ember a többiekben nem szabadságának megvalósítását, hanem éppen annak határait találja meg. (...) És a biztonság? (...) A biztonság a polgári társadalom legmagasabb szociális fogalma, a rendőrség fogalma, hogy az egész társadalom feladata csak az, hogy minden tagjának biztosítsa személyisége, jogai és vagyona megtartását.

A rendőrség e tekintetben nemcsak a hatalmasok jogait védi, hanem az ember saját szabadsága feltételeinek a többiekben való megtalálását gátolja meg. Nem véletlen, hogy a rendőrség viszonya a demokráciához csöppet ellentmondásos, és például Jacques Rancière is éles különbséget tesz a rendőrség (la police mint a társadalmi normatív terepe) és a politika (la politique mint a normatív rendet felforgató terep) között, ahol a demokrácia (mint disszenzus, egyet nem értés) az utóbbihoz, a politikaihoz tartozik. A rendőrség tehát „kívül áll” a demokrácián (legalábbis rancière-i és hasonló demokrácia értelmezésekben), sőt – és ezt már Walter Benjamin írja az Erőszak kritikája c. esszéjében – a rendőrség léte a demokráciákban „az erőszak minden képzeletet felülmúló elkorcsosulásáról tanúskodik.” Benjamin szerint a rendőrség a „jogalkotó” (rechtsetzend) erőszakot és a „jogfenntartó” (rechtserhaltend) erőszakot „egyfajta kísérteties keverékben” kombinálja. A rendőri erőszak „jogalkotó, mivel jellegzetes funkciója nem a törvények életbe léptetése, hanem jogalap megállapítása és érvényesítése akármilyen intézkedésre vonatkozóan, és jogfenntartó, hiszen e célnak a rendelkezésére áll.” Azt hiszem, ezt úgy érdemes érteni, hogy a rendőri erőszak mindent jogszerűvé varázsol saját maga számára, ezért ez a furcsa kettősség, amire Benjamin próbál rámutatni: a rendőrség a jogalkotás és a jogfenntartás határán táncol, és lépten-nyomon túllép a jogrend keretein.  A rendőri túlkapás nem kivétel, hanem maga a szabály.  

Az az állítás – folytatja Benjamin –, miszerint a rendőrségi erőszak céljai mindig azonosak vagy akárcsak összekapcsolódnak az általános jogrend céljaival, teljesen hamis. Inkább arról van szó, hogy a rendőrség „törvénye” valójában azt a pontot jelöli, ahol az állam (...) a minden áron elérni vágyott és kívánatos empirikus célokat már nem tudja garantálni a jogrenden keresztül. Ezért aztán a rendőrség számtalan olyan esetben intézkedik »biztonsági okokból«, ahol nem egyértelmű a jogi helyzet...

A rendőrségi erőszak bűnüldözés céljából történő használata nyilvánvalóan jogfenntartó. Ugyanakkor jogalkotó, mivel a rendőrség a törvény határvidékein szimatol és járőrözik, ahol nem egyértelműek a keretek, és végső soron ő dönti el, hogy a törvényt éppen miként alkalmazza és értelmezi ilyen ambivalens helyzetekben. Ahogy Saul Newman írja a Posztanarhizmus c. könyvében:

A rendőrségi erőszak nem teljesen a törvényen belül, sem pedig teljesen azon kívül áll, hanem egyfajta senki földjén, ahol az egyik [~a törvényes] a másikba [~a törvénytelenbe] mosódik. A jogrend erőszakos végrehajtás [~rendőrség] révén artikulálja magát, amelyet ugyanakkor nem képes kontrollálni, és amely így áthágja annak határait egy erőszakos többletként, amely egyszerre dúlja fel és képezi le a jogrend határait. Ez a folyamatos elmosódás, ez a jogi félreérthetőség az, amely a rendőri hatalom középpontjában áll...

határok, falak

A rendőrség nemcsak a társadalmi felkelést elgáncsoló, emberek között húzódó szimbolikus és képzeletbeli falakat védi, hanem a valós falakat, szögesdrótokat, határokat is. Sőt, a rendőrség önmagában képes „sorfallá” szerveződni, valamint a tömegben afféle „mozgó enklávéként” (SÜN!) lehatárolni területeket, embereket. És ahogy „a tulajdon – rablás”, úgy „a határ – erőszak”, állapítja meg Reece Jones az Erőszakos határok című könyvében. A határ erőszakot szül ugyanúgy, mint ahogy a határ az erőszak szüleménye. Maga a határ léte létrehozza az őt körülvevő erőszakot, amit ma egyre tisztábban láthatunk a nemzetközileg fokozódó határvédelem (ür)ügye kapcsán is.

A határ – írja Jones – gazdasági és jogrendi megszakításokat hoz létre, azokkal fémjelezve magát, s lendületet adva az emberek, az áruk, a drogok, a fegyverek és a pénz áramlásának rajta keresztül. A határok megerősítése újabb biztonsági gyakorlatokkal nem az erőszakra adott válasz, hanem az erőszak forrása.

És nem véletlen, hogy a tőke az, amely mindenféle gubanc nélkül, békésen átlép minden határt, és irányítást gyakorol a saját határainak megteremtése felett. A tőke végtelen bensőségessége új szakadékokat, nagyon is valós falakat, és amolyan „határtalan határokat” hoz létre. Gondoljunk csak az emberek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke határtalan mozgására az EU belső piacán, ami valójában az olcsó munkaerő (és általában a prekariátus) globális aukciójának és nemzetközi kizsákmányolásának, a nélkülözés szétterítésének (a szegénység demokratizálódásának és „európaizációjának”), és az adó-optimalizáló utaztatások erős határokra épülő (azt igénylő) folyamatait jelenti. A rendőrségi „fal-ügyelet” az erőszakot szolgálja. „Amíg van Ember és Környezet, a rendőrség mindig köztük áll.” És hát azért mindennek van egy határa...

szolgálunk és védünk, csóválunk és félünk, korruptnak kell lennünk, mert fizetésből élünk, tesszük amit tehetünk, mi semmiről se tehetünk

Összességében tehát nem annyira egyértelmű, hogy pontosan mit szolgál és mit véd a rendőrség, mint amennyire az elsőre látszik. Nem véletlenül írja Benjamin, hogy a rendőrség „hatalma alaktalan, akárcsak a megfoghatatlan, mindent átható, kísérteties jelenléte a civilizált államok életében.” Nem beszélve a „civil ruhás rendőr” kísértetéről, ami nemcsak azt jelenti, hogy bárhol kopók szaglászhatnak, hanem kicsit arra is rávilágít, hogy a rendőr civilben is rendőr (ezt maga a rendőrség mondja, nem én). Szolgálaton kívül is készenlétben van. Melegítőben is bevetésre kész. Hírek tömkelege szól arról, hogy szolgálaton kívüli rendőr fogott el, fülelt le, vett üldözőbe, buktatott le, és a többi. Olyannyira a maszk (a rendőr hatalmának szimbolikus-társadalmi meghatározottsága) a lényeg, hogy a kopó azonosul kopott [fa*]kabátjával – az önmagának önmagáról mesélt történeteit is „kékfényesre” maszkírozza. Talán ezért sem okoz neki problémát az, ha régi ismerősét, földijét, a nyugdíjas Kusinszki András bácsit kell elvezetnie, rabosítania a hajnali órákban. (Ne feledjük, hogy Csóka-Szűcs Jánost reggel 6-kor keltették.)

De nemcsak azért firtatják az anarchisták, hogy „minden zsaru rohadék”, mert a rendőrség a tulajdont, a jogrendet és a határokat védve elsősorban a hatalmasokat és az ő rendjüket szolgálja, hanem azért is, mert a rendőrség akármilyen hatalmi rendet szolgál és véd. A rendőrségnek nincs saját etikája, vagy legalábbis számára rendkívül szűk az erkölcsi válaszutak mezsgyéje. Épp egy rendőrfőhadnagytól olvashatunk a rendőri erkölcs statikusságáról: ha a „törvényi feltételek morális szempontból megkérdőjelezhetők, a hivatalnoknak lehetősége van nemet mondani. Mégpedig úgy, hogy elhagyja székét és lemond tisztérél.” Parancs iránti engedetlenségért akár elzárás (súlyos esetben több év szabadságvesztés) is járhat. Szóval rendőrnek szegődni azt jelenti, hogy az ember akármilyen jogrend feltétlen szolgálatába áll.  Alászolgája.  Pedig azt gyanítom, hogy a rendőrök pályaválasztási motivációi között akár társadalmi szempontok is megjelenhetnek (közösségek segítése, a köz szolgálata, a közjó védelme és óvása). De, ahogy a Láthatatlan Bizottság is emlékeztet rá, „ha valaki »szolgálni és védeni« akar, az rossz ürügy arra, hogy rendőrnek állt.” Csak feltételezés, de azt gyanítom, tárt karokkal fogadnák a „szolgálni és védeni” akarókat a hajléktalanellátásban, utcai szociális munkában, ifjúságvédelemben, idősgondozásban, stb. Ameddig azonban a rendőrök nem teszik le a jelvényüket tömegesen, addig marad a sorfal, a fal-ügyelet, a falazás a hatalomnak: „tesszük amit tehetünk, mi semmiről se tehetünk”. És talán érdemes ennek kapcsán is végiggondolnunk az ellenállás stratégiáit. Mindenképpen elmélázásra érdemes például Kusinszki András mondandója:

Hogy ez lett az eredménye, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni. Ezek a dolgok engem már kurvára nem érdekelnek. Leszarom. Benn kell aludni? Hát benn alszom. És akkor mi van? Sajnálom azokat az embereket akikkel egy szobában kell aludnom, mert kurvára horkolok.

Mostanában rettentő sokat hallom azt az okfejtést (a katonaság kapcsán is), hogy azért van szükségünk a rendőrségre, hogy ne legyen rá szükségünk, ahol ez az igény (szükségünk van a rendőrségre) elfedi azt a tényt, hogy igazából nincs szükségünk a rendőrségre. De ezt épp azzal fedi el, hogy azt állítja: úgy nem lesz rá igazából szükségünk, ha van. Nem tudom, világos-e ez a nyakatekert logika. Egyszerűbben megfogalmazva:  a rendőrség placebo.  Ami nem csupán azt jelenti, hogy a rendőrség alaktalan kísértetként létrehozza valamiféle társadalmi rendnek a látszatát. A „rendőrség – placebo” főleg arra utal, hogy ami megy placeboval, az feltehetőleg menne nélküle is.