Az izolációról, a szorongásról, lét- és munkabizonytalanságról, a kilátástalanságról, a kiszámíthatatlanságról, a „fertőzöttség” érzéséről, területi stigmatizációról és a rendkívüli jogrend körülményéről nemcsak a koronavírus-járvány juthat eszünkbe. Van egy másik rohadt súlyos pandémia, ami ugyanezeket a társadalmi tüneteket produkálja, globális, és emberéletek százezreit követeli folyamatosan: a nyomor (vagy ahogy finomkodva szoktuk mondani: a szegénység). Persze, nem a nyomor maga a járvány, hanem a globális kapitalizmus mint sáskajárás, de ez most nem fontos (nyilván az, de a koronavírus kapcsán se kérdőjelezik meg tömegesen a tőkelogika szentségét).

A WHO becslései szerint csak 2018-ban 6.2 millió 15 éven aluli gyermek halt meg, főként olyan okok miatt, melyek megelőzhetőek lettek volna. Nyilván mindez a színfalak mögött történik: az ún. globális délen, az ún. "harmadik világ" országaiban, gettókban, cigánysorokon és nyomortelepeken, amelyekből azért az ún. „fejlett világ” országaiban is szép számmal találunk. Minden egyes országban, nincs kivétel. Az roppantaná csak meg igazán a közintézményeket, ha (az amúgy nélkülözhetetlen) kísérteteink (a munka tartalékhadseregei) közösen érvényre juttatnák jogos követelésüket, hogy emberszámba vétessenek (velük emberiek legyenek, vétessenek be az emberek sorába). Hiába, erre csekély az esély.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy van valamiféle fontossági sorrend (előbb a nyomor, aztán a korona). Nem hiszem, hogy különböző társadalmi problémákkal egymásra lehetne licitálni (bár megvan a véleményem azért a társadalmi harcok egyenlősítéséről és egymás mellé pakolgatásáról, de ez most mellékes). Ami viszont fontos, hogy gondolkodjunk el azon, hogy mindez mit mond el arról a történeti korszakról amiben élünk! Mit mutat meg mindez arról a társadalomról, ami a Kívül és a Belül politikai logikái mentén osztályozza(!) a kríziseit? A Kint állapotában rekedt nyomor mint kísértet járja be megszokott, csendes mindennapjainkat. Ez a kor szelleme. A Bent állapotában minden „rendkívülinek” látszik, ami Kint mindennapos, általános. Kint a kivételes állapot a normális, ez a dolgok rendje. „A szegény emberhez nem hallatszik el a vigasz és az emberszeretet szava, éppúgy külön kaszthoz tartozik, mint négyezer éve, bár ez ma nem kötelező. Csak általános.” (TGM)

A társadalmi izoláció, a szorongás, lét- és munkabizonytalanság, a kilátástalanság, a kiszámíthatatlanság, a „fertőzöttség” érzése, és a rendkívüli jogrend a szegény ember mindennapi kenyere. A szegény ember tudja hogyan kell kenyeret sütni, még talán saját kovásza is van, mégse örül ennek annyira senki, mint amennyire mostanság örülni szokás ezeknek a dolgoknak mifelénk. A szegény ember napról napra él, home office-ban nem-dolgozik, pánikot nem kelt, #otthonmarad, #csakaszükségesetveszi. Mégis, a koronavírussal kapcsolatos rendészeti, gazdasági, társadalmi beavatkozások levét ő issza majd meg.

 Ez jár osztályrészéül. 

Persze, egyre többen beszélnek egyfajta társadalmi átalakulásról, sokan bíznak abban, hogy a válság kibillenti a fennálló világrendet, hiszen a vírus „lerántja a leplet a társadalom működéséről, »benne a társadalom önmagát pillantja meg«”. (Szilágyi Botond cikke elég jól jön a médiazajban) A szolidaritás legkülönfélébb társadalmi gyakorlatait láthatjuk ma kibontakozni: önsegítő csoportok alakulnak, az izoláció közösségi tetté válik, felértékelődik a „kapcsolat”, hatalmas összegek szabadulnak fel világszerte, bizonyos áruk is mintha fél lábbal kimerészkednének a tőkelogikából. A tanárok, az orvosok, a civil szervezetek és az átlagemberek a társadalom új hősei és ez nagyon nem mindegy. Viszont az sem mindegy, hogy a társadalmi átalakulás egy vírus által kikényszerített, az államhatalom által közvetített, és a nagytőkések által finanszírozott folyamatként történik-e, még akkor is, ha egy igazságosabb, egyenlőbb társadalom képe rajzolódhat ki. Egyszerűen nem ugyanaz a helyzet, ha pl. azért csökkentik a (bér)munkaórák számát mert az a tőke érdeke, vagy azért, mert a szakszervezet kiharcolta. Az eredmény csak a látszat szintjén ugyanaz. A járvány lehet belépő a társadalmi átalakuláshoz (miért is ne?), de ha kivonjuk belőle a küzdelmet, akkor továbbra is minden a hatalmasok játszótere marad, ahol továbbra is #mindenrendbenlesz.

A helyzet pedig ennél jóval kevesebb optimizmusra ad okot: a járványhelyzet kezelésének metodológiai nacionalizmusa és militantizmusa, a termelés és fogyasztás láncolatainak kétségbeesett stabilizációja (mint a kivételes állapot alól kivételt jelentő tevékenységek), és a „legerősebb fennmaradásának” logikája sajnos épp nem egy társadalmi utópia kontúrjait festik föl.

Föl, föl!