Épphogy csak megírtam a bevezető búcsúlevelet a pedagógiai liberalizmus kifingott teteméhez, máris megtalált Trencsényi Laci (akiről pont nem gondolnám, hogy a liberalizmus felkent apologétája lenne), azzal, hogy írjam már meg a szabadságjogok érvényesülése és a szabadság közti összefüggés nevelésfilozófiai elemzését. Az első reakcióm az volt, hogy írja meg ezt az, akinek két anyja van, képtelenség összefoglalni majd’ másfél évszázad kritikai irodalmát ezügyben.

Aztán eszembe jutott az is, hogy ez egy elég jellemző önvédelmi stratégiája a liberalizmusnak, ti., hogy az egyénre önti vissza, az egyénen kéri számon azt, amivel ő maga nem tud megbirkózni: „Szóval kétségbe ejt a globális felmelegedés, a világjárvány, a nyomor? Aha, de megtettél-e mindent TE magad ezek ellen? Gyűjtöd-e szelektíven a szemetet? Mosol-e rendesen kezet? Küldesz-e adományt a legelesettebbeknek?” Hasonló helyzetet szoptam be most én is: „Szóval temeted a pedagógiai liberalizmust? Aha, de elemezted-e nevelésfilozófiai szempontból a szabadságjogok érvényesülése és a szabadság közti összefüggést?” Ilyenkor mindig nagy kérdés, hogy belemegy-e az ember ebbe a játékba/csapdába, nevezetesen abba, hogy én válaszoljak egy olyan kérdésre, amire alapvetően a liberalizmusnak kellene, mert neki vannak tartozásai és elmaradásai e tekintetben. „De miért? Most szívatsz?” – kérdeztem hát Trencsényitől, hátha csak csesztet.

Ez hiányzik a gondolatmenetedből. - írta. 

Ezen jól fel is basztam magam. Mert nem az én gondolatmenetemből hiányzik ennek a kérdésnek (a szabadságjogok érvényesülése és a szabadság közti összefüggés) a megválaszolása (épp eleget foglalkoztam vele), hanem a liberalizmuséból. Ez a kérdés a liberalizmus tudattalanjának kísértete. Még egyszer mondom, ez a liberalizmus elmaradása, az ő tartozása, amire nem azért nem felel, mert nem tud, vagy mert hülye (bár sekélyes és unalmas, nem vitás), hanem mert a saját elméleti koordinátarendszere nem teszi lehetővé a szembenézést ezzel a kérdéssel. Én pusztán azért írok most erről külön, mert a Trencsényi több szempontból is elvtársam.

Mi itt a valódi kérdés?

Hát az, hogy a több évtizedes liberális hegemónia hagyatéka ellenére miért élünk mégis magányosan, elnyomva, fasizálódó autoriter rezsimek közé szorítva, és bérrabszolgaságban? Hogy lehet, hogy a felvilágosult liberális humanizmus épp a legsötétebb kapitalista barbarizmus közepette került hegemón pozícióba világszerte? És ennek a kérdésnek az alapja a szabadság eszméje (a szabadságjogok, emberi jogok mint a liberalizmus partitúráinak absztrakt-univerzális ideálja) és a szabadság valósa (a szabadság- és emberi jogok konkrét-partikuláris „pofára esése”, „elhasalása”) közötti összefüggés. A marxista és poszt-marxista kritikák ezt az „összefüggést” egyöntetűen egyfajta törésként, áthidalhatatlan szakadékként írják le. Ez arra utal, hogy a liberalizmus pofára esései és elhasalásai (a szabadság- és emberi jogok sorozatos semmibe vétele, eltiprása, stb.) nem valamiféle korrigálandó ügyek. Nem arról van szó, hogy a liberális eszme nem tud a maga teljességében érvényesülni, mert ellehetetlenítik a „civilizálatlan illiberális fundamentalisták”. Éppenséggel arról van szó, hogy a liberalizmusban magában „benne van” ez a törés az eszme és a valóság között. A liberalizmus nem azért hasal el a mindennapokban, mert nem elég kiterjedt, nem elég uralkodó, éppen ellenkezőleg: saját hegemón, kiterjedt hatalmi pozíciója idézi elő saját ideáinak pofára esését a mindennapokban.

A „civilizálatlan illiberális fundamentalisták” is a liberalizmus saját (egyre valóságosabb és rémisztőbb) kísértetei. Lukács György sosem írta, hogy a liberalizmus = fasizmus (sokan így veszik át), hanem azt képviselte, hogy „minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. – írja Tütő László – A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle.” Szóval a radikális baloldali kritika egyöntetűen ezt a belső törést helyezi az elemzései középpontjába, amely alapvetően a liberalizmus alkotó (konstitutív) eleme. A liberalizmus ontológiailag esik pofára, nem azért, mert elgáncsolják. Elgáncsolja ő magát.

És mivel ez a törés egyfajta belső árok, ezért – és nem mellesleg az intellektuális stratégiák híján – a liberalizmus nem igazán képes szembenézni ezzel a szakadékkal. Olyan mint a prérifarkas a rajzfilmekben, aki a szakadék széléhez érve továbbsétál és mindaddig nem zuhan le, amíg nem veszi észre, hogy semmi sincs a lába alatt.

A liberalizmus folyamatosan ebben a „lebegő” állapotban van és ahelyett, hogy észrevenné, tematizálná és problematizálná ezeket a töréspontokat (ahelyett hogy lezuhanna), a szakadékok helyére képzel valami tartást, amin továbblebeghet. Számos ilyen töréspontja van a liberalizmusnak, itt most hármat szeretnék kiemelni, amelyek kritikája a pedagógia számára központi jelentőségű.

1 (el)idegen(ített)ek közössége

A modernitás korában a jogok a nem-emancipált egyén kísérteties szuverenitását jelképezik.

Wendy Brown

Már a „rendőrség mint placebó” kapcsán megírtam, hogy a szabadságjogokkal nemcsak az a baj, hogy a jognak asztalánál a látszat ellenére nem egyenlően foglalunk helyet, hanem és főleg az, hogy a polgári társadalom jogrendje egy talmi ígéretre épül. Már a fiatal Marx megfogalmazza 1843-ban, hogy a szabadságjog úgy ígér társadalmi közösséget, hogy azt az emberek egymástól való elválasztására, elidegenítésére alapozza.

A szabadság emberi joga nem az emberek egymáshoz való viszonyán alapul, hanem az emberek különválásán. Ennek a különválásnak a joga, a korlátolt, önmagára korlátozott egyén joga. A szabadság emberi jogának gyakorlati alkalmazása a magántulajdon emberi joga. (...) A magántulajdon joga tehát annak a joga, hogy szabadon, más emberektől függetlenül, a társadalomtól függetlenül élvezhessük vagyonunkat és határozzunk felőle, saját hasznunk joga. Ez az egyéni szabadság, úgy mint ennek itt leírt használata alkotja a polgári társadalom alapját. Ennek alapján egy ember a többiekben nem szabadságának megvalósítását, hanem éppen annak határait találja meg.

A szabadságjog érvényesülése voltaképp az ember saját szabadsága feltételeinek a többiekben való megtalálását gátolja meg. Véleményem szerint a liberalizmus legálságosabb programja nem a botrányos individualizmusa, ahogy sokan felhánytorgatják neki (tök jogosan persze), hanem a közösségképe. Ma már gyakorlatilag közhely a liberalizmus azon alaptétele, hogy az ember személyes szabadsága addig tart, amíg azzal másokét nem korlátozza. (Ez persze a tőkés elitekre nem vonatkozik.) Itt azt érdemes észrevenni, hogy ez az elképzelés (és az ebben gyökerező morális relativizmus, pluralizmus, multikulturalizmus, tolerancia, stb.) egy olyan közösség képét festi fel, ahol a másik ember iránti tolerancia, elfogadás, tisztelet, nyitottság addig tart, amíg ez a „másik” nem tolakodik be az életünkbe (tehát voltaképpen nem is valódi „Másik”, ahogy arra Žižek több helyütt rámutat). Nem csoda, hogy több európai országban is (Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Franciaországban és Hollandiában) épp a liberálisok vezettek be tiltásokat a tradicionális muszlim teljes arcot takaró ruhadarabok viselésére vonatkozóan a társadalmi együttélés feltételeinek megőrzésére hivatkozva. Most azon túl, hogy ebben tankönyvi példáját láthatjuk annak, ahogy a liberálisok az emancipációról gondolkodnak, itt a liberalizmus közösségképe érdekes – hogy ti. a másik „valódi” másságától való megfosztása közösségmegtartó erőként van demonstrálva.

A járvány kapcsán bevezetett „társadalmi távolságtartás” (az, hogy a szeparáció lett a közösségmegtartó aktus) egyáltalán nem idegen a liberalizmustól, sőt a social distancing a liberalizmusban általános közösségformáló erő. Nem csoda, hogy az emberek különválására épített rendszerben a társadalom könnyedén alkalmazkodott a társadalmi távolságtartás gyakorlatához. A toleranciába zárkózó liberalizmus kapcsán írja Žižek Az emberi jogok ellen című esszéjében: 

A másik iránti liberális hozzáállást mind a másság iránti tisztelet és nyitottság, mind annak [be]tolakodásától való rögeszmés félelem jellemzi. Röviden: a másik üdvözlendő, amennyiben jelenléte nem tolakodó, amennyiben ő valójában nem is [a] Más(ik). A tolerancia tehát egybeesik saját ellentétével. A másik iránti tolerancia kötelessége azt jelenti, hogy nem szabad túl közel kerülnöm a másikhoz, és behatolnom a személyes terébe – röviden, hogy tiszteletben tartsam a túlzott közelségem iránti intoleranciáját. Ez egyre inkább a központi emberi jogként jelenik meg a fejlett kapitalista társadalomban: a ne-zaklassanak-joga, ami biztonságos távolságban tart másoktól [a Másiktól].

Nem ugyanez az ideológiai sík mifelénk? A hajléktalant is addig tolerálja a liberális középosztály, ameddig „rendes” hajléktalan – munkát keres, nem részeges, köszön. „A mi hajléktalanunk!” – mondják derűsen a Pozsonyi útiak pesten. A cigány gyerek is a toleráns magániskola dísze addig, amíg tanul, önazonos (táncol, vagy zenél) és elmondja, hogy az ő iskolája a legjobb. De mindent elárul, hogy a liberálisoknak a tüntetés is csak addig oké, amíg az nem túl tolakodó és radikális, tehát amíg igazándiból nem forgat fel semmiféle normatív rendet. Az Egyesült Államokban kitört demonstrációk kapcsán is a liberálisok lettek a higgadtság és megfontoltság élcsapata, akik elmondják a kizsákmányolt, ütlegelt, lenézett népnek, hogy ne bántsák a rendőröket (persze a rendőri ütlegek „rend-ben” vannak), s ne fosztogassanak (persze a kapitalisták fosztogatása „rend-ben” van).

Forrás: Nem kinövöm, hanem ez egy komoly politikai mozgalom

Mi takarja el ezt a töréspontot (az egymástól elidegenítettek közösségének paradoxonát) a liberalizmus szeme elől? Nyilván nem más, mint a hatalmas árugyűjtemény, amely a tőkés társadalmakra jellemző elidegenedést a dolgok (áruk) „fantasztikus formájával” takarja el. Az áruforma „kompenzál” a személyek közvetlenül társadalmi viszonyainak hiányáért: a tőkés rendszerek társadalmi vonatkozását a „személyek dologi viszonyai és a dolgok társadalmi viszonyai” (Tőke I.) jelentik, ezt nevezi Marx árufétisnek. Semmi meglepő nincs abban, hogy az Európai Unió által biztosított négy alapvető szabadságjog közül csak a negyedik vonatkozik „személyekre” (bár ez is inkább az olcsó munkaerő szabad és globális aukciójára utal). Mi az első három? Az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása. LOL! 

Mi takarja el ugyanezt a töréspontot a pedagógiai liberalizmus szeme elől? Véleményem szerint, ami a politikai gazdaságtanban az áru fantasztikus formája, az a pedagógiában az identitás fantasztikus formája és az identitás „szabad áramlásának” hirdetése. Identitás-fétis. Ez a hazai pedagógiában egyetlen szóba sűrűsödött, ami valószínűleg az egyik leggyakrabban használt kifejezés iskolai szabályozó dokumentumokban: a kibontakoztatás. De írhattam volna akár önmegvalósítást is. A pedagógiai liberalizmus egyfelől az egyén „belső lény(eg)ét” akarja kibontakoztatni, másfelől viszont szabad választást (Te döntsd el, mit szeretnél tanulni!) és morális relativizmust (Te válaszd meg, mit tartasz helyesnek!) kínál, ami önmagában egy érdekes paradoxon (belső lényeg vs. szabad választás). A pedagógiai liberalizmus az ember saját szabadsága feltételeinek a többiekben való megtalálását áldozza fel a „belső Én” oltárán. Nyilván, hiszen az individuum, a személyes választás és erkölcs szabadságát csak a másik „betörése” korlátozhatja igazán. Loránd Ferenc írja 1990-ben az egyéni szabadságon mint vezető értéken felépülő nevelésfilozófiáról: 

E felfogás semmiből le nem vezethető központi értéke a gyermeki individualitás, egy megfoghatatlan és definiálhatatlan entitás, „valami", ami „az, ami", amelynek elidegeníthetetlen joga saját célját önmagában tételezni. (...) A gyerek tehát olyan, amilyen, aki – Rousseauval szólva – hordoz magában valaminő „belső programot", más szóval valamiféle belső lényeget. A természetfölötti és az emberen kívül álló „isten" beköltözik hát az emberbe. A neve most: indi­viduum, amely a maga egyszeri és megismételhetetlen totali­tásában éppúgy felette áll az ítélkezni és beavatkozni kívánó gyarló emberi szándékokon, mint bármely istenség. A nevelés ebbe a „valamibe" tehát nem avatkozhat bele, két okból sem: egyrészt, mert nem tudja, mi is az, amibe beavatkoznék, más­részt, mert nem tudhatja, hogy mennyire időtállóak azok az ér­tékek, amelyek jegyében a beavatkozás megtörténnék.

Nem csoda, hogy a „progresszívnek” nevezett pedagógiák ma már nem tanításról hanem tanulásról, és nem tanárokról, hanem „tanuláskísérőkről”, „tanulás-menedzserekről” beszélnek. Ez egy óriási pedagógiai botrány, a „szakma” mégis ezt méltatja. LMAO! A pedagógiai liberalizmus tehát az identitás fetisizálásával „kompenzál” az elveszett, széttöredezett, elidegenedett közösségért. Ez a „Bontakozz ki!”, a „Valósítsd meg a önmagad”, az „Az vagy, aki vagy!” hatalmas pedagógiai kirakata, amelynek a társadalmi vonatkozása nem a szubjektumok, hanem az identitások viszonyaként jelenik meg. A pedagógiai liberalizmus az egyéni szabadság alapjául szolgáló elkülönülést azzal takarja el, hogy a „belső Én” kibontakozásán keresztül „hovatartozást” is ígér. Egy olyan multikulturális-plurális közeget, ahol az identitások óriási gyűjteménye mint társadalmi méretű (tolerancia-)pláza jelenik meg. Csak hát ez nem közösség, hanem soppingoló sokadalom (kiskapitalista gyermekképpel).

A pedagógiai liberalizmus tehát az identitást akarja megerősíteni, a „belső Én”-t akarja kibontakoztatni – én-tudatosságra, ön-állóságra, ön-azonosságra nevel. Pedig – és ezt szerintem a liberálisok közül is sokan így gondolják – az identitás egy társadalmi és történeti konstrukció, tehát nem valamiféle „velünk született” belső program. Ezért, véleményem szerint, egy baloldali pedagógiának az identitások megkérdőjelezéséről, problematizálásáról kell szólnia, arról a kérdésről, hogy hogyan válunk társadalmi szubjektumokká és hogy hogyan tagadhatjuk meg azokat az „énképeket” (rémképeket), amikbe a tőkés rendszer próbál elzárni minket egymástól. Míg a pedagógiai liberalizmus az egyén önazonosságának szabad kibontakoztatásáról szól (pl. személyiségfejlesztésről), ahol a másik jelenléte alapvetően korlátozó tényező, addig egy radikális baloldali pedagógia a szubjektum közösségi lerombolásáról és rekonstruálásáról szól, aminek alapvető feltétele a másik behatolása, betörése azokon a pontokon, ahol felforgatja a „világomat”. Egy ilyen pedagógiai közösség nem „beforgat” magamba (megerősít abban, aki vagyok), hanem kiforgat magamból. Egy efféle pedagógia központi értékei nem a „szabadság” köré épülnek, hanem a felszabadulás, az elnyomás elleni harc, a forradalom köré. (Ez egy nagyon fontos különbség, erről külön is írni fogok még.) Egy olyan pedagógia „szótára”, amely el akar szakadni az egyéni szabadság központi értékére épülő nevelésfilozófiától, nem a „szabadság” és a „jogok” diskurzusával kezdődik, hanem – ahogy Gayatri Spivak is megjegyzi – a felelősség-kötelesség etikai dimenziójával (ami Spivak szerint egyenesen a jog ellentéte, antonímiája), ti., hogy tartozunk egymásnak (és egymáshoz, egymásért) valamivel, ami nem kodifikálható (erről itt kezdtem el írni).

2 lejárat utáni szavatosság

Ez a közösségkép (a szabad belső-én-ek sokadalma) csak egy a számtalan töréspont közül, amelyek a liberalizmust alkotják (~ld. Jeremy Benthamtól John Rawls-ig és tovább). És mindehhez az a (konstitutív) paradoxon is hozzátartozik, hogy a liberalizmus számára egyszerre kívánatos az identitások „megerősítése” (Vállald fel, éld meg, bontakoztasd ki etnikai, kulturális, gender identitásodat!) és azok zárójelbe tétele (Felejtsd el bőrszíned, örökölt tradícióid, szocioökonómiai státuszod, nem ezek számítanak!). A liberalizmus tele van efféle paradoxonokkal: ahogy a metropoliszok egyre sokszínűbbé válnak, úgy lesznek egyre homogénebbek is; ahogy az EU egyre szorosabb unióra törekszik, úgy éled újjá a nacionalizmus kísértete; ahogy a szabadság- és emberi jogok válnak magává a politikai mezővé, az úgy lesz egyre depolitizáltabb; ahogy egyre jobban elmélyíti hegemón pozícióit a liberális demokrácia a maga parlamentarizmusával, képviseletiségével, úgy kerül egyre jobban kispadra a demos (a dicső nép) és válik a széljobb fantazmagóriák zsákmányává...

Ezek olyan (még egyszer, a liberalizmust alkotó) paradoxonok, amelyeket a liberalizmus egyszerűen nem tud problematizálni, mert az intellektuális stratégiáit az „ész” (a ráció hagyománya) és a haszonelv (utilitarizmus) köré szervezi, ezekben pedig nincs semmi játékosság, onnan nem lehet tematizálni az irracionálist, a spontaneitást, a paradoxonokat, ami például a poszt-marxizmus számára tök alap kiindulópont. A liberalizmus az elmélet szintjén konzervatív és reflektálatlan.

Az egyik, ha nem a legsúlyosabb töréspont a liberalizmus formációjában nem más, minthogy a „szabadság- és emberi jogok” diskurzusa éppen azok előtt esik pofára, akik kifosztva és kizsákmányolva (haza, munka, család, vagyon, stb. nélkül) pőrén, „csupasz emberi lényként” voltaképp „legideálisabb” alanyai lehetnének e jogok érvényesülésének. A tőkés társadalmakban épp a társadalmi-szimbolikus státuszaiból kisemmizett ember – akinek tényleg nem maradt más „jogalapja”, minthogy „emberi lény” – nincs emberszámba véve (ld. homo sacer Agamben-nél). Hannah Arendt A totalitarizmus gyökerei című könyvében ezt így fogalmazza meg:

Az emberi jogoknak az a fogalma, mely az emberi lénynek – mint ilyennek – vélt létezésére épül, abban a pillanatban csődöt mondott, mikor azok, akik azt hirdették magukról: hisznek benne, először találták szembe magukat olyan emberekkel, akik csakugyan megfosztattak minden más minőségüktől, egyet kivéve: megmaradtak emberi lénynek. A világ cseppet sem tekintette szentnek az emberi lény absztrakt pőreségét. (...) Ha egy emberi lény elveszíti politikai státusát, pontosan olyan helyzetbe kerül, amelyben az általános emberi jogokról szóló nyilatkozat oltalmat kínálna neki, ha jogai csakugyan veleszületettek és elidegeníthetetlenek volnának. Valójában az ellenkezője igaz. Úgy tetszik, az az ember, aki csak ember és semmi más, éppen ama tulajdonságait veszítette el, amelyek lehetővé teszik, hogy más emberek embertársukként bánjanak vele.

Ebbe a csodálatos paradoxonba ereszti végtelen törekvéseit a liberalizmus: állandósult és depolitizált küzdelmét különféle „Charták” és „Egyetemes Nyilatkozatok” kiterjesztéséért, kitágításáért, kiszélesítéséért – társadalmi csoportok, politikai „ügyek”, és humanitárius krízisek hatalmas díszletei közé. És hát mi mással rejtené el a szabadság- és emberi jogok absztrakt és konkrét valósága közötti szakadékot a liberalizmus, mintsem humanitárius „beavatkozással”, jogi „képviselettel”, szabadság- és demokrácia-exporttal?

Hiszen – teszi fel a kérdést Jacques Rancière – mit is teszünk az absztrakt-univerzális jogokkal, ha azok pofára esnek a konkrét-partikuláris valóság előtt? Ugyanazt – írja Rancière – mint amit a jótékonykodó emberek tesznek levetett ruháikkal: odaadják a szegényeknek:

Azok a jogok, amelyek helyben hasztalannak tűnnek, az orvossággal és a ruhákkal  együtt külföldön kötnek ki, a ruháitól és jogaitól megfosztott embereknél. (...) Ha azok, akik embertelen elnyomást szenvednek el nem képesek érvényesíteni azokat az emberi jogokat, amelyek számukra az utolsó fogódzkodót jelentik, akkor azokat valaki másnak kell örökölnie, hogy helyettük érvényesítse. Ezt hívják “humanitárius beavatkozáshoz való jognak”...

A liberalizmus lejárati dátumának efféle átcímkézéséhez (hogy bár lejárt, de exportra és fogyasztásra alkalmas, szavatos) kapcsolódik mindaz amit „nyomor pornónak”, fehér megváltó ipari komplexusnak (komplexumnak), szociális darwinizmusnak nevez a szakirodalom. A humanitarianizmus ezen a kontextuson át hazudja magát politika felett/alatt/előtt állónak – Wendy Brown szavaival anti-politikainak.

Hogyan jelenik meg ez az egész törésvonal a pedagógiai liberalizmusban? Úgy, ahogy a szabad iskolaválasztás, a tanszabadság, az oktatási jogok és gyermekjogok épp azok előtt esnek pofára, akik „legideálisabb” szubjektumai lehetnének ezeknek: Ladányi és Szelényi kifejezésével élve az underclass gyermekei. Mondhatják erre a liberalizmus apologétái, hogy dehát az oktatási rendszer válsága és a pedagógiai konzervativizmus miatt nem tudnak érvényesülni ezek a jogok – épp csak azt felejtik hozzátenni, hogy ez a válság és törésvonal épp a liberális oktatáspolitika hegemón pozíciójának egyik terméke (erről itt írtunk Mészáros Gyurival), amiből ma nagy mértékben táplálkozik a széljobb autoriter oktatáspolitikai rezsim. Ezek a válságok (a liberális pedagógiák szótárában pl. szelekció, lemorzsolódás, diszkrimináció, esélyegyenőtlenség, hátrányos helyzet, stb.) a pedagógiai liberalizmus saját válságai tehát, amit a pedagógiai liberalizmus két módon próbál meg eltüntetni a mi sajátos félperifériás kontextusunkban:  

1. Még több liberalizmust (Iveta Silova kifejezésével poszt-szocialista oktatási reformcsomagokat) importál saját válságnarratívájának farvizén egyszer a finnektől, másszor a lengyelektől: épp ki szerepel annyira jól a nemzetközi méréseken, hogy az legitimációs erőt jelenthet számára, saját pozícióinak megerősítése végett. (Manapság már Szingapúr is terítékre kerül.) Persze, ez nem politikai öngyarmatosítás, á dehogy! Ez nemzetközileg formálódó “educational policy”. Mi ez? Ezt úgy tudnám megfogalmazni a magam részéről, hogy ami a “Charta” a politikai liberalizmus számára, az a “Policy” a pedagógiai liberalizmus számára. A “policy” az oktatáspolitikában nem olyasmi mint a politika, hanem inkább csak globális “politikácska”, afféle “pili-poliszi”, amolyan reformista #politikacsinálási, menzaszagú lázas semmittevés ajánlások, országriportok, jelentések formájában. Bújtatott hatalom- és nyomásgyakorlás (ld. Vajda Zsuzsa OECD és PISA kritikáját). Az oktatásban a “policy” az a forma, amely elfedi az oktatással kapcsolatos politikai-gazdasági érdekeket és motivációkat, hatalmi ágenciákat ugyanúgy, ahogy a “humanitárius intervenció” elfedi a beavatkozás politikai-gazdasági jellegét. A policy politika felett/alatt/előtt álló, pusztán szakmai jószándéknak mutatja magát.

2. Nehezen kiizzadott sikertörténeteket mutat be óriáskivetítőkön, azt bizonygatva, hogy a pedagógiai liberalizmusban van még szufla. Modellek, referenciaintézmények, módszertani innovációk, alapítványi kezdeményezések, tanodák, és megannyi egyéni sikersztori, ahol a “hátrányos helyzetű” fiatalok éltek a jogaikkal, “kitörtek” a nyomorból és megmutatták, hogy “a tudás hatalom”. LOL! Ezekben a sikernarratívákban nem az a borzasztó (és nevetséges), hogy ezek épp a liberalizmus által termelt válság teljesen esetleges tünetkezeléseinek eredményei, és nem is az, hogy ezek a strukturális problémát egyéni ügyként mutatják be (habár, ha van a pedagógiai liberalizmusnak oximoronja, akkor az az "egyéni szocprobléma", ami a liberális pedagógiákban nem pejoratív értelemben, hanem redukcióként jelenik meg), hanem az a díszletépítés (Douglas Kellner kifejezésével megaspektakularizáció) amivel az oktatási jogok absztrakt és konkrét világa közötti törésvonalat elfedi. Elég hozzá például egy sikeres cigány rákkutató tanulmányi történetét bemutatnia, az épp elég spektakuláris a törésvonalak beárnyékolásához.

Persze, a liberálisok jót akarnak. Ők tényleg szeretnék, hogy mindenki toleráns és egyenlő legyen, s legfőképp megvalósítsa önmagát. Csakhát az a probléma, hogy a tőkés társadalom struktúrája éppenséggel nem ilyen (itt írtam már erről) és ezért – ahogy Kiss Viktor is megfogalmazza – az emancipáció nem lehetséges liberáció (felszabadulás) nélkül. Egy forradalmi baloldali pedagógia számára ez azt jelenti, hogy nem elég a jelenlegi, fennálló rendszer útvesztőit “szabaddá” tenni, hogy aztán mindenki egyenlően és szabadon tévedhessen el bennük (hogy egyenlőkként járjunk plázázni, ahogy Kiss Viktor megfogalmazza az “egyenlőség paradoxon” kapcsán), hanem az egész stuktúrát forradalmasítani kell, ami a pedagógia számára a legalapvetőbb kérdésekkel kezdődik: ki tanít, mit és mivégre. A pedagógiai liberalizmus ebből a szempontból nemcsak az elmélet szintjén konzervatív, hanem az utópia síkján is: a fennállót akarja, annak válságai és töréspontjai nélkül: szabad iskolaválasztást akar “white flight” nélkül, inklúziót osztálykonfliktus nélkül, pedagógiai kultúraváltást nevelésfilozófia nélkül, tanárokat hatalom nélkül (ld. tanuláskísérők), stb. Olyan mint a szocialistáskodó burzsoák, akik “a modern társadalom életfeltételeit akarják – olvashatjuk a Kommunista Kiáltványban –, a belőlük szükségszerűen fakadó harcok és veszedelmek nélkül. A fennálló társadalmat akarják, az azt forradalmasító és felbomlasztó elemek híjával.” A baloldali pedagógiának már csak ezért sem lehet szövetségese a liberalizmus: nem a fennálló kapitalista világrendszerben akarunk szabadok és egyenlőek lenni, hanem a társadalmi-gazdasági rend elleni forradalomban.

3 szellemi vákuum

Végezetül érdemes talán szót ejteni még egyszer arról a marxisták által ezerszer lerágott csontról, hogy ti. az absztrakt-egyetemes jogokból kilóg a burzsoá-lóláb. Fel kell ugyanis tennünk azt a kérdést, hogy melyik az a történeti kor, amelyben az egyének ahistorikus, absztrakt jogok szubjektumaivá válnak? Ez természetesen az a kor, melyben a tőkés termelési mód uralkodik. Ugyanaz a társadalmi rend hozza létre a titokzatos áruformát, mint amelyik megteremti a szabadságjogok lehetőségének feltételeit. És itt nemcsak arról van szó, hogy az emberi- és szabadságjogok a kapitalizmus termékei, hanem arról is, hogy a kapitalizmus az a társadalmi-gazdasági rend a maga osztálykonfliktusaival, elosztási láncolataival, birodalmi stratégiáival, mely ezen jogok érvényesülésének hátteréül szolgál.

Szóval érdemes az egyetemesnek vélt jogainkat történeti és rendszerszintű kritikai elemzés alá vetni, ugyanis messze nem a platóni ideák szférájában találjuk a szabadságjogainkat, hanem konkrét, materiális túlhorgonyzottságok rabláncai között. Ez az a strukturális beágyazottság, amely végső soron eltolja a liberális demokrácia felépítményeit: így lesz a tulajdon(hoz való jog) rablás, a magánélet(hez való jog) árucikk, az élet(hez való jog) a holt munka tápláléka, a választójog színházi belépő, a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága a „kavargó sok valóság” posztmodern rabsága és így tovább.

Ezeket a töréseket a kapitalizmus radikális kritikái jól láthatóvá tették, ezért itt újra az a kérdés, hogy ezeket miképp próbálja elfedni, eltusolni a liberalizmus. Éppenséggel nem mással mint a radikális kritikák bekebelezésével és eltorzításával. És ezzel már a neoliberalizmus térhódításánál járunk, amely épp a liberalizmus belső törésvonalainak betömködését ígéri a kritikai hangok kooptálásával. Legalábbis így írja le Johanna Bockman a neoliberalizáció egyik legjelentősebb mechanizmusát:

Úgy vélem, hogy a neoliberalizmus a kisemmizés általi felhalmozás egy új formája, amelyet paradox módon világszerte a radikális szocialista mozgalmak tettek lehetővé és alakítottak. Ezek a mozgalmak nem voltak neoliberálisak, a politikai és gazdasági elitek azonban kooptálásuk és eltorzításuk révén hívták életre a neoliberalizmust. (...) [A] neoliberalizmus az elitek által a kapitalizmus megújulásának forrásaként felhasznált kapitalizmuskritika terméke.

Bockman azt mutatja be, hogy az elitek lenyúlták mind a kapitalizmuskritika (mind a kommunista szocializmuskritika) követeléseit, szavait, fogalmait úgy, hogy azok hozzáférhetőek maradjanak egy torz formában, de ne jelentsenek veszélyt a fennállóra. „Az elitek leválasztották e mozgalmaknak az újraelosztásra, az elismerésre és a képviseletre vonatkozó követeléseit – folytatja Bockman –, és szelektíven, korlátozott és torz módon tették magukévá programjaik elemeit, hogy legitimálják a neoliberális kapitalizmust.” Kiváló példa erre, ahogy a munkaerőpiac rugalmassá tételét (ami növekvő munkabizonytalansággal és a prekariátus szélesedésével járt együtt) egyfajta felszabadulásként, a munka flexibilizációjaként, az önaktualizáció és az önmegvalósítás, hovatovább az élethosszig tartó tanulás lehetőségeként állítják be az elitek.

Ugyanezt a radikális kritikákat kooptáló és eltorzító stratégiát figyelhetjük meg a pedagógiai liberalizmus kapcsán is. A liberalizmus elhasalásai az oktatási jogok, a tanszabadság, a gyermeki jogok mentén olyan elméleti-gyakorlati vákuumot hoztak létre, amely mintegy beszippantotta, eltorzította és depolitizálta a polgári nevelés radikális kritikáit. Ez volt az egyik olyan folyamat, ami hozzájárult a neoliberális pedagógiák és oktatáspolitikák térhódításának, ahol a pedagógiai liberalizmus törésvonalait a kritikai hangoktól kooptált (és kiherélt) követelések és koncepciók kezdték eltakarni. Mindent elmond erről, hogy az ún. szakértők az osztály kategóriája helyett (ami egy viszony), "szocio-ökonómiai státuszról" beszélnek; rendszerszintű elnyomás, strukturális erőszak helyett (amik intézményi folyamatokba ágyazottak) „halmozottan hátrányos helyzetről”; emancipáció és liberáció helyett „mobilitásról,” „méltányosságról” és „esélyegyenlőségről”; a pedagógiai tartalom és a nevelés céljának filozófia kérdése helyett „kompetencia-fejlesztésről” és „tanulási kimenetekről”; emberi minőség helyett „oktatási minőségről”, és így tovább.

Ez a szellemi sík teljesen alkalmatlan arra, hogy szembenézzünk a liberális hegemónia válságos örökségével a pedagógiában, nem beszélve a jelenleg tomboló széljobb neokonzervatív nem-pedagógia szétterüléséről, aminek a formálódásához nagyban hozzájárultak a liberális pedagógiák. Azt egyáltalán nem gondolom, hogy egy radikális baloldali pedagógia a szabadság- és emberi jogok sutba vágásával kéne, hogy kezdődjön, éppen ellenkezőleg: a pedagógiai liberalizmus képmutatásai és pofára esései megteremtik azokat a „szakadásokat”, amibe „beleállva” a radikális bal pedagógiai építkezése elkezdődhet. Viszont véleményem szerint egy efféle pedagógia elméleti-gyakorlati „szótárát” nem lehet a „szabadság” szlogenjei köré építeni a forradalom hagyományainak pedagógiai újraalkotása nélkül.

Röviden.