Amíg még létezett a liberális demokráciába vetett hit, addig azt vetették a szemünkre, hogy ha nem élünk aktív (állampolgári, politikai, kulturális, stb.) életet, akkor nem vagyunk “jó” polgárok. Ma már azzal zsarolnak, amire amúgy kicsit mindannyian vágyunk is, meg ami elkerülhetetlen: ha nem vagy hajlandó aktív életet élni, meghalsz… (!)
Ez a cetli is a harag és a hülyeség kritikai ölelésében született. A fennálló rendszereket elnézvén azt érezzük, hogy ordítanunk kell. És azt is érezzük, hogy röhögnünk kell. Ezért ordítunk, hogy végre röhöghessünk, és röhögünk, hogy ordíthassunk. Mi (dagonya bé és bácsinéni) egymástól függetlenül leírunk és ki[f]ordítunk egy-egy spektakuláris ügyet. Ugyanazon röhögünk másképp.
A teljes Fitoland-es szöveg itt olvasható!
dagonya bé
Képzelem, hogy csupán egy emberöltővel ezelőtt a paraszti kultúrában hogyan számolták a munkák során a kalóriákat. Felmerült-e a juhászban, hogy a dögmelegben a kutya után kurjantás, a birkák megmiskárolása mennyi tricepszben menő ATP felhasználást igényel?
Nem hiszem. Nem is ez a lényeg, hanem ez a kortárs motívum, amivel az izomlázból tulajdonképpen marketing fondorlatot lehet szintetizálni a Citrát-körön túl.
A szemléletmód dicséretes, miszerint az úgyis kötelezően végzendő munkatevékenységet a sport-, fitnesz-áhítattal is leírhatjuk, legalábbis belefoglalhatjuk. Ha a kondiba úgyis lemész tricepszezni, ugyanazt az izomcsoport-fejlesztést miért ne tehetnéd – extra haszonnal – a kerti eszközökkel?
Nagyszerű látásmód. Motiváló tartalom.
Ám a szövegben lévő – őszinte – kutatási eredmények lajstroma felettébb öngólt rúg ennek az idilli látásmódnak... Sarkítva: „Duplán tudatosan kertészkedhetsz – önegészségre hasznos és a környezetre szép eredménye lesz, de ígyis-úgyis megdöglesz…”
bácsinéni
Amíg még létezett a liberális demokráciába vetett hit, addig azt vetették a szemünkre, hogy ha nem élünk aktív (állampolgári, politikai, kulturális, stb.) életet, akkor nem vagyunk “jó” polgárok. Ma már azzal zsarolnak, amire amúgy kicsit mindannyian vágyunk is, meg ami elkerülhetetlen: ha nem vagy hajlandó aktív életet élni, meghalsz… (!) Ha élni akarunk, akkor pl. sportolnunk kell, de jobb, ha azáltal sportolunk, ha kertészkedünk. Kertészkedjünk, hogy sportolhassunk, hogy élhessünk. Valami hasonló felcserélési elv történik akkor is, mikor azért utazunk el valahova, hogy legyen miről fotót készítenünk. Kiss Viktor így ír erről a szelfiző lányok szobrával szelfizők kapcsán:
Ez a történet szimbolikus értékű számomra, mert a maga tiszta formájában jelenik meg benne az a mechanizmus, amelyet az ideológiakritika inverziónak nevez: az emberek, akik korábban azért készítettek önmagukról fényképeket, hogy ezzel dokumentálják, hogy ők milyen érdekes helyeken jártak, mit tettek, hogyan érezték magukat és kikkel voltak, egyre inkább azért mennek el helyekre, azért keresnek érdekességeket, azért érzik jól magukat és azért találkoznak másokkal, hogy legyen miről fényképet készíteni. A szelfi a szelfiző lányok bronzalakjával minden egyes exponálás után illusztrálja, hogyan győzedelmeskedik az ideológia a valóság felett a kapitalizmus mindennapjaiban.
Kiss Viktor érzékletes példájában nemcsak arról van szó, hogy a valóság és a látszat helyet cserélnek, hanem (retorikailag) a célok és következmények újrarendezéséről is. Míg korábban az emberek célja pusztán az volt, hogy érdekes helyekre jussanak el, és mindennek egy esetleges következménye, mellékterméke volt az erről készült fénykép, manapság céllá válik, ami egykor melléktermék volt (fénykép) és melléktermékké, ami cél volt (utazás). Hasonlóképp: bár a kertészkedésnek nyilvánvaló esetleges következménye (mellékterméke), hogy mozgunk, egész másképp fest ez a történet, ha maga a sportolás válik céllá, aminek a következménye, hogy kertészkedünk is egy kicsit – tehát, hogy azért kertészkedünk, hogy sportoljunk.
Ez az ideológiai újrarendezés, amikor egy esetleges következmény, egy melléktermék duzzad céltételezéssé, korunk jellemző fantázia-képlete, mely képzetnek legszebb példája: azért politizáljunk, hogy szavazhassunk. A szavazás, mely egy esetleges következménye (mellékterméke) a politikai cselevsének a politikai cselekvés céljává válik, hogy aztán szavazásról szavazásra, választásról választásra hömpölyögjön a nép a politikai színház rohadó farvizén. És ahogy a kertészkedés is csak egy jó apropó, hogy sportoljunk, ahogy az utazás is, hogy szelfizzünk – ugyanígy, a politizálás is csak egy fenséges ürügy, hogy szavazhassunk. Hiszen ahhoz, hogy politizálhassunk, politikusokra van szükségünk…
Ők helyettünk is értenek hozzá. Hiszen a csapot is a vízvezeték-szerelővel javíttatjuk meg, ha csöpög, a vakbelünket is a sebész veszi ki; logikus tehát, hogy a döntéseinket, a vágyainkat, a tennivalóinkat, a családi életünket, a szexuális preferenciáinkat, a hitünket, a kultúránkat, a nyelvünket, a történelmünket, a gyerekeink nevelését, az étkezési szokásainkat (stb.) az erre felkészült szakemberek, a politikusok határozzák meg.
Természetesen nem. Konok Péter szerint sem.
