A nyomor szélesedik és mélyül. Az utcán neonácik masíroznak rendőri (bio)díszletek között. Ötszáz iskolában (rend)őrségeket hoznak létre. Ha van valami közös ezekben a társadalmi katasztrófákban a globális járvány közepén, akkor az nem más, minthogy ezek a liberális paradigma végét, kifulladását ordítják (ahogy azt Róna Péter pár napja érthetően kifejtette). De amíg a (politikai) gazdaságtanban (az egyre drasztikusabb méreteket öltő egyenlőtlenségek és kizsákmányolás láttán) és a politikai filozófiában (a szélsőjobboldali hegemónia kiépülése láttán) elkezdődött egyfajta szembenézés a liberalizmus halálával, addig a hazai pedagógiai gondolkodásban nem igazán indult el efféle önvizsgálat.

Amíg az ellenzékbe szorult szakma a széljobb kormány hibrid (neokonzervatív és neoliberális) oktatáspolitikája ellen próbál így-úgy fellépni (voltaképp sikertelenül, bár a szorgalmas próbálkozás méltánylandó), addig saját szerepének problematizálását, saját szellem(iség)ének kihantolását nemcsak elodázta eddig, hanem azt még csak fel sem adta magának leckéül (ezekről már elkezdtem irogatni itt és itt). Az iskolai őrség kapcsán is megfogalmazták sokan, hogy egy ilyen lépés a pedagógia halálát jelenti (vajon hányszor képes meghalni a pedagógia?), ami persze jogos. Viszont az ilyen pedagógiai „merényletek” (amelyekből egyre több van és lesz) elleni szakmai felzúdulások elterelik a figyelmünket arról, hogy van itt egy másik tetem is – hogy kiesik a csontváz a szekrényből, hogy hullaszagba fúl a szakma – ti., hogy a pedagógiai liberalizmus kifingott. 

Viszont egy paradigma tetemének [f]oszladozása nemcsak mocskos, kellemetlen, és felkavaró – a tetem oszladozása a régi szövetek felfoszlásáról is szól: arról, hogy eloszlik a köd, kitisztul a kép és ismét elérhető lesz a pedagógiai gondolkodás megújulásának horizontja, ami akár valami mást és akár forradalmit is ígérhet. A pedagógia berkeiben azonban iszonyat nehézkes és felkavaró egy ilyen „tetemre hívás”, több okból is.

1. Az „összefogás” logikája

Sokan azt gondolják, hogy a dolgoknak van egyfajta sorrendisége: előbb a kormány pedagógiai merényleteire kell fókuszálni, és csak azok meghaladása után érdemes sepregetni a saját portánkon. Szerintem is kell egyfajta sorrendiség, de fordítva: amíg nem kezdünk valamit a liberalizmus tetemével, addig nem lesz pedagógiai kultúraváltás. A „köznevelési rendszer” ugyanis nem más mint maga a halotti tor, amit a pedagógiai liberalizmus teteme fölött ül a széljobb rezsim taNEReje.

2. A „jó szándék” és a „csinálás” etikája

Olyan mértékű a társadalmi katasztrófa, hogy a legkisebb segítség, segítő szándék, jobbító akarat is mérhetetlenül felértékelődik és hatalmas viharokat képes kavarni, ha valaki progresszív oktatáspolitikai csomagokat, deszegregációs beavatkozásokat, alternatív pedagógiai kezdeményezéseket kritizál. Hiszen a segítő aktorok közül a legtöbben tényleg „csak jót” akarnak és „ők legalább csinálnak is valamit” – mondják a reakcionista pedagógia apologétái. Ezzel amúgy egyet is értek (jót akarnak és tesznek valamit), csak érdemes mindezt fordítva is megközelíteni: voltaképp mi az, amit ezek a rengeteg „csinálások” csinálnak, és nevezhető-e mindaz „jónak”, ami létrejön általuk? Hova vezetnek a „jó szándékkal” kikövezett utak? És mi mindenre lenne érdemes gondolni, amire nincs idő a sok csinálás közben?

3. A „nagy-konszenzus” kultúrája

Bár az ellenzékbe szorult pedagógia tere egy konfliktuális mező, a szakmai konfliktusok koordinátarendszere mégiscsak az a liberális hegemónia, melynek nagy konszenzust élvező pedagógiai elméletei, alapvetései, fogalmai mentén és nem azok kapcsán formálódnak a szakmára jellemző „belső” viták. A liberális pedagógia konfliktuális tere ezért amolyan „belterjes” és „baráti”. Például Nahalka István és Radó Péter lemeccselnek valamit online, amiről maga Nahalka is megjegyzi:

„Van abban valami bájos, hogy mi ketten vitatkozunk ilyen nyílt színen, amikor valójában alig találunk olyan témát, amiben ne gondolkodnánk egyformán, vagy legalábbis ne gondolnánk nagyon hasonlókat. De hát ilyen a mai magyar pedagógiai szakmai közélet.”

De nemcsak azért „ilyen” a pedagógiai szakmai közélet, mert az állandó politikai szélmalomharc leszedálta a szakmát, hanem mert nagyon szűk lett az a két pólusú pedagógiai játszótér, ahol a jobboldali-konzervatív „szakmai” frakciónak már nincs pedagógiai közélete, az ellenzéki-liberális szakmai elitnek még van, a radikális baloldalnak viszont még nincs. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a kiüresedett szakmai közéletben beszűkült a pedagógiai diskurzus, hanem a fordítottjáról is, hogy maga a liberális pedagógiai diskurzus üresedett ki annyira, hogy az beszűkítette a szakmai közélet és dialógus terét is. Olyannyira, hogy a szakma élete gyakorlatilag évek óta egy önmagát ismétlő, önmagára hivatkozó, önmagával vitázó és önmagával megbékélő monológ köré épül. Olyannyira leülepedett a liberális hegemónia, annyira banálissá váltak a liberális pedagógiai gondolkodás elméleti-fogalmi apparátusai és intellektuális stratégiái, hogy a nagyobb hírportálok újságírói gyakran már szakemberek megkeresése nélkül, szinte a kisujjukból ráznak ki olyan oktatáspolitikai és pedagógiai értekezéseket, amiket amúgy tonnaszámra gyárt a szakma. Nem csoda, hogy a „szakmai közélet” nincs hozzászokva a vérre menő vitákhoz, az alapok megkérdőjelezéséhez, felforgatásához, egymás szemtelen-szakmai savazásához és ekézéséhez.

Körülbelül olyan állapotban van a pedagógiában a liberális paradigma, mint a Gyalog-galopp fekete lovagja: egyszerűen nem hajlandó észrevenni, hogy vége, hogy elvéreztek az elméleti és a gyakorlati keretei egyaránt, egyszerűen nem képes a társadalmi kihívásokra kielégítő választ adni. "Bolhacsípés!" – mondaná erre.

A liberális paradigma kifingása nem valamiféle "hirtelen halál", hanem egy történeti folyamatba ágyazott haláltusa, ami idehaza a rendszerváltás utáni években (a félperifériás poszt-szocialista neoliberalizációval) kapcsolt gyors lejtmenetbe. Sajnos ebből a társadalom és a szakma jórésze számára csak a gyorsuló menet látszódott, az iránya nem. A globális járványhelyzet pedig már egy régóta tartó agonizálás végén rúgott egyet a pedagógiai (akárcsak a politikai és a gazdasági) liberalizmus [f]oszladozó tetemébe.

Ezért véleményem szerint a következő évtizednek az lesz a nagy kérdése a pedagógia terén, hogy a radikális, rendszerkritikai baloldal képes lesz-e a politikai mezőn túl a pedagógiai fronton is szerveződni és értelmes kérdéseket feltenni a liberális paradigma elhasznált válaszainak szajkózása helyett. Ez nemcsak az iskolapedagógia, hanem a tanárképzés szempontjából is létkérdés. Ha Szabó Andrea kutatási adatai (2019) igazak a tanárképzésre is, akkor a hallgatók nagyjából fele jobboldali, vagy szélsőjobboldali orientációjú. Ez egy olyan grandiózus kihívás a pedagógia számára, amire a liberális paradigma már nem tud (mondjuk sosem tudott igazán) érdemben reagálni.

A következő hetekben a pedagógiai liberalizmus egy-két ünnepelt szlogenideológiáján keresztül próbálom majd bemutatni, hogy miért is fingott ki ez a paradigma (a politikai és a gazdasági mezőn túl) a pedagógiában is, azt remélve, hogy ezzel kicsit hozzájárulhatok a pedagógia baloldali (és a radikális baloldal pedagógiai) építkezéséhez.