Az új NAT körüli (oktatás)politikai harcok szemlátomást nagy társadalmi érdeklődésre számíthatnak mostanság. Sok múlik ám ezen! Éppen melyik érdekcsoport értékei sütögessék ki a pedagógusok szemét és az uralkodó osztályok pecsenyéjét. Megy a csöppet infantilis mutogatás is. Maruzsa azt mondta. Kásler azt nyilatkozta. Csépe utalást tett arra. És a többi. Már elnézést, de kit érdekelnek „ezek”? Persze tudom, hogy mindenkit, de pont ez a bajom. Tudom, hogy tájékoztatni kell a népet arról, ki mit mond, ahogy azt is tudom, hogy amit mondanak az nyomot hagy, társadalmi sérüléseket okoz. Viszont a fontosságuk és hatalmuk azon is múlik, hogy mi mennyire tartjuk őket (fontosnak.)
Ó, hol van már Hoffmann és Czunyiné, Gallóné és Pukli... Pedig hát egykor ők ezt és azt mondták. Ez a politikai mező ideje. Ők is, ahogy a (tan)terveik is jönnek-mennek. Ilona néni az alsóból. Na, ő halhatatlan (egyesek szerint kihalhatatlan, ez a pedagógiai mező ideje). Ő a hatalom maga. Egyetlen kézmozdulattal képes kimerevíteni osztálytermi pillanatokat. Szakszervezeteket meghazudtoló hatékonysággal hajtja be a vadkapitalista top-menedzser apukán az osztálypénzt. Képzelete teremtő erejű: azt gondolja a másodikos Ferikéről, hogy hülye, és íme, Ferike rossz tanuló lesz. (Ez persze ellentétes előjellel is működik!)
És érdemes lenne ebből a szempontból is végiggondolni az új NAT körüli (amúgy jogos) csetepatékat. Hadd hívjam fel a figyelmet például Perjés István „ŐNATsága toalettje” című "bókgyűjteményének" (’92-ben írta az akkor még csak születő ’95-ös NAT-ról) szatirikus intelmeire!
A megállandósult jó NATolvasók mindenre elszánt tábora ez idő szerint éppen harmadjára cincálhatja mondatokra, szavakra és egyebekre szét legeslegújabb Nemzeti alaptantervünket. (...) Nemzeti alaptantervet tessenek mindig marcona szívvel írni, s okvetlen nekibúsult ábrázattal olvasgatni, hisz mindig akadnak, kik megbokrosodnak tőle.
Nem valami hasonló lelkület jellemzi a tantervhez való viszonyunkat ma is? Ahogy az oktatással szemben is irreális elvárásokat táplálunk, úgy a NAT-nak is mintha olyan erőt tulajdonítanánk (állandó cincálgatásunkkal és nekibúsulásunkkal), amivel nem bír. Ahogy az oktatás sem képes önmagában strukturális társadalmi problémákat megoldani (jóllehet, ezt nagyon sokan gondolják így és fetisizálják is a tanulást eszerint), úgy a NAT sem rendelkezik olyan „isteni” erővel, ami végérvényesen meghatározná a pedagógiai életvilágokat. Ahogy a tudás sem tölcséren töltetik be a fejekbe, úgy a NAT sem intravénásan „üt”. Persze nem gondolom, hogy nem „üt be”. „Ám egy tanterv önmagában - hiába szép és üde - vajmi keveset jelent. – írja Perjés ’92-ben – Rajzolj nekem egy bárányt, mondja a kis herceg, és közben egy lyukas dobozra gondol...”
A szabályozó dokumentumok, minisztériumi tili-tolik, politikai retorikák nemcsak önmagukban hézagosak, ellentmondásosak, kétértelműek, hanem a gyakorlatban is. Egyszerűen nem „szivárognak le” érintetlenül a gyakorlatba. Túl vastag és sűrű a pedagógiai életvilág ahhoz, hogy minden „csak úgy” átmenjen. A pedagógusok értelmezik és átértelmezik, lefordítják és kifordítják, elfelejtik és kifelejtik a tantervet. Egyszerűen és banálisan: a tantervet nemcsak írják, hanem olvassák is és így a gyakorlat „hézagot” hoz létre önmaga és tanterv között. Az „implementált” tanterv néhol köszönő viszonyban sincs az (elő)írott tantervvel. A gyakorlatból jól ismerjük azokat a folyamatokat, amelyek itt-ott „beszennyezik” a szabályozások „leszivárgását”. Talán a pedagógus kollégáknak ismerős az a helyzet, amikor az intézményvezető az ún. „oktatási szakértő” összefoglaló PPT-jéből (kb. 50+ dia) készített saját összefoglalóját zanzásítja a tantestületi értekezleten. Ilyen szempontból tök mindegy mennyire „alap-os” a NAT, úgyis kificamodik. Az osztálytermi 45-ről nem is beszélve, ahol aztán a pedagógus úgy tálalja az előírott anyagot, ahogy szeretné (ha meri). Ha nem NER-es lenne a NAT, akkor is kificamodna. És ez azért van, mert a tanterv olyan dolog, amit, amiben és amivel játszunk, még akkor is, ha a kormány és a tantervírók mindent megtesznek ez ellen. Perjés úgy ír a „tantervi műfajról” mint amit az emberek (el)játszanak. „A szerzők darabot írtak az emberről.”
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy jó az új NAT. Nem jó és radikálisan más kell. (#nonat, persze.) Pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy amikor a NAT-ot vehemensen kritizáljuk, kiemelten tematizáljuk a közbeszédben, az ellen tüntetést szervezünk (amúgy teljesen jogosan), azt középpontba állítva „cincálgatjuk és nekibúsulunk”, akkor azzal el is rejtünk bizonyos dolgokat. Mikor úgy teszünk, mintha a NAT mindenható lenne (mintha majdnem minden azon múlna), akkor kicsit elfeledkezünk arról, hogy azt olvassák, félreolvassák, ki- és félremagyarázzák, „rövidítettet” írnak belőle sutyiban. Csöppet zárójelbe tesszük a szabadság és az ellenállás azon szűk mezsgyéjét, amit a pedagógiai gyakorlat sok helyen erején felül (vagy csak véletlenül, esetleg rákényszerülve) nyitva tart. Összességében cselekvésképtelennek mutatjuk magukat a tanárokat, mintha a NAT tényleg végérvényesen meghatározná, bekeretezné, és lezárná a pedagógiai valóságot. És ugye, mikor ilyen „bénának” tekintjük a pedagógusokat, akkor fenntartjuk annak az esélyét, hogy ők aztán tényleg azok is lesznek. Mint a másodikos „rossz tanuló” Ferike. (Gondolom a pedagógusok jól ismerik ezt a Pygmalion-effektusnak is nevezett logikát.)
A tanárokat egyébként sem gyakran szokás önálló szakmai döntésekre képes, problémamegoldó, autonóm felnőttekként kezelni. Velük oktatáspolitikai tárgyalásokat folytatni is csak akkor muszáj, ha az szavazókat hoz, igaz, ez az infantilizálás ebben a rendkívüli járványhelyzetben mintha szünetelne. Most ők a hősök. Lám, a pedagógus egyszer átok, másszor áldás. Ez a lebilincselő kettősség ismerős lehet a tanár kollégák számára. A társadalom és a politikai elit is lenézi és isteníti őket egy azon pillanatban. A pedagógus minden bajok forrása és maga a gyógyír is egyben. Tárgyalásra alkalmatlan, de fontos a véleménye. Múlt századi őskövület, régészeti lelet – megvetjük! A jövő generációja formálódik kezei között – méltatjuk! Nincs többé tekintélye – felesleges! Hatalmaskodó, tekintélyelvű – túltolja a biciklit! Nem tudja, csak tanítja – amatőr! Kötelező továbbképzésekre jár – professzionális!
És mindebben az is benne van, hogy az „úgynevezett” baloldal a munkásosztállyal együtt a pedagógusoknak is hátat fordított. Őket biodíszletként húzza elő farzsebéből. Nem csoda sokuk eNERváltsága. A pedagógus nem az utcai demonstrációk élharcosa, hanem a mindennapoké. Pont ottan van leszarva. Pedig egyik kezével összeomló galaxisokat tart egyben, míg másikkal kenyeret ken. Jogszabályi környezetet értelmez, azon röhög, amiatt ordít. És igen: diszkriminál, fekete-pedagógiázik, reprodukálja és mélyíti a fennállót. Ez is igaz. De pont ezek miatt lenne fontos jobban figyelni arra, hogy mit mondunk, mit tematizálunk és főképp, hogy hogyan. Amíg a NAT-ot, a Ktv.-t (az oktatáspolitikát és a minisztériumi rövidítéseket) fetisizáljuk (azt hisszük, ezek határozzák meg a pedagógiai gyakorlatot végső soron), addig pont a pedagógusok és a konkrét pedagógiai életvilágok (pozitív értelemben vett, játékos, felforgató) hatalmát tesszük zárójelbe. Érkezik az új NAT. „A darab kész.” – írja Perjés – „Akarsz-e játszani?”
