Ez a kilátó egy buszmegálló. Kilátó is és buszmegálló is. Azonban a kilátó és a buszmegálló közötti kapcsolatot nem az “és” kötőszó írja le a legjobban, hanem a “de”.
Ez a cetli is a harag és a hülyeség kritikai ölelésében született. A fennálló rendszereket elnézvén azt érezzük, hogy ordítanunk kell. És azt is érezzük, hogy röhögnünk kell. Ezért ordítunk, hogy végre röhöghessünk, és röhögünk, hogy ordíthassunk. Mi (dagonya bé és bácsinéni) egymástól függetlenül leírunk és ki[f]ordítunk egy-egy spektakuláris ügyet. Ugyanazon röhögünk másképp.
dagonya bé
Zavaró lehet a kilátástalan állapot, ha nem jön időben a busz. A toronyban állva talán előbb meglátható az érkező járat, mint kb. 3 méterrel lejjebbről. Sokszor látni türelmetlenül várakozó buszra-váró személyeket, hogy a járdáról lelépve az út felületén "grasszálnak" a messzeséget kémlelve, hogy vajon: „jön-e már?”.
Bevallom sosem értettem – ezzel voltaképp önmagukat veszélyzetetve (esetleges gázolás esélyével) ki-kilépnek az úttestre – mintha ettől előbb érkezne a busz?! Nem. Ha az észrevétele annak, hogy már érkezik a busz emiatt korábban van, akkor a várakozásból adódó frusztráció szűnik meg hamarabb.
Szóval a képen szereplő kilátó, tán erre ad lehetőséget.
Meg arra, hogy híres legyen.
Abban a pontban.
Egyébként szerintem simán lekéshető így egy busz. Például felmész a toronyba, körbenézni és lejössz és véletlen fenthagyod a cuccod, pont jön a busz, mire felmész érte, a létrán nem lát, hogy amúgy ott vagy és akkor továbbhajt, addigra mire pont felérsz és lejössz nincs is ott a busz és akkor várhatod a következőt… Jajj.
bácsinéni
Ez a kilátó egy buszmegálló. Kilátó is és buszmegálló is. Azonban a kilátó és a buszmegálló közötti kapcsolatot nem az “és” kötőszó írja le a legjobban, hanem a “de”. Ez nem egy kilátó-és-buszmegálló, hanem inkább egy kilátó-de-buszmegálló. Kilátó, mert arra volt pályázati pénz, de végtére is ez egy buszmegálló. Bár a kilátó funkcióját nem tölti be, maga a kilátó minőség volt az, ami létrehozta a buszmegállót. Nem ismerős valahonnan ez a szintaxis: valami-de-valami? Nem éppen ez korunk politikai színházának egyik fő dramaturgiai elve?
Gondoljunk az országgyűlésre, ami bár nem tölti be a funkcióját (nem a népet képviseli), mégiscsak rablás. Ebben a parlament-de-rablás konstrukcióban a parlament mint minőség önmagában a feltétele a pénz, a szavak, a közös ügyeink eltulajdonításának, elrablásának. Nem arról van szó, hogy a parlament “nem működik jól”, hanem arról, hogy önmagában (ontológiailag) a népképviseleti rendszer (parlamentáris demokrácia) egy rablás. Vagy gondoljunk a hazai ellenzékre, ami bár nem tölti be a funkcióját, mégis — ahogy egyesek manapság hívják — háztáji. Ebben az ellenzék-de-háztáji konstrukcióban az ellenzék mint minőség önmagában feltételezi a háztáji jelleget. Nem arról van szó — mint ahogy egyesek gondolják — , hogy az ellenzéket megvette a rezsim, hanem arról, hogy az az ellenzék, amely elsősorban a regnáló kormánnyal szemben helyezi el magát, az végső soron annak a rendszernek a része lesz (“háztájija” és eképpen újratermelője), amely azt a rezsimet termelte ki, amit ellenezni óhajt. Hiszen — mint tudjuk — olyan társadalmi rendszer, hogy “Orbán”, nincs.
