[F]

ordítva

Szembe | Sülni

2019. október 05. 15:29 - détourned

Amúgy is fél a nő, vagy csak a fotón lóg be félig? Az óra pontos vagy nem is jár? ill. –  Pontos: akkor, mikor ez itt történik, annyi az idő, pedig az óra nem is jár?

Ez a cetli is a harag és a hülyeség kritikai ölelésében született. A fennálló rendszereket elnézvén azt érezzük, hogy ordítanunk kell. És azt is érezzük, hogy röhögnünk kell. Ezért ordítunk, hogy végre röhöghessünk, és röhögünk, hogy ordíthassunk. Mi (dagonya bé és bácsinéni) egymástól függetlenül leírunk és ki[f]ordítunk egy-egy spektakuláris ügyet. Ugyanazon röhögünk másképp.


dagonya bé

Erről a képről csak kérdezek. Miért áll a zokniban az úr? Miért oson a csillogós szekrénysor tetején a szobor? – Nem szeretne ünnepelni? Miért juthat eszünkbe, hogy ünnep van? Lehet csak éppen szép ruhához van kedvük, pezsgőt inni? (Vagy csak gyakorolják az ünneplést?) Fallikus kivetítés-e az Óriás pezsgő tartása? Őszintén örülnek, vagy tupírozott az érzelem? A távirányítós autó hogy-hogy pihen, és hogy-hogy ott teszi azt? Kutya hagyta-e el ott a cián színű valamit? Az a szobor miből van? Amúgy is fél a nő, vagy csak a fotón lóg be félig? Az óra pontos vagy nem is jár? ill. –  Pontos: akkor, mikor ez itt történik annyi az idő, pedig az óra nem is jár?  

Talán még egy kérdés marad: kinyitották a pezsgőt?


bácsinéni

Ennek a talált tárgynak a története iszonyatosan fontos: egy budapesti lomizás során találtuk. A kép készítőjének nem kellett, gubizóknak nem kellett, vashulladékosoknak pláne nem kellett. Nekünk sem kellett. Számunkra ez a kép pusztán egy ürügy, hogy írjunk valami tök másról.  Ez a kép maga a „trash”.  Nem az a „trash”, ami így vagy úgy végülis visszaszökik, visszakúszik a „dolgok” ökonómiájába (lomizott bútorként, kiállítási tárgyként, stb.), hanem az, ami épp azért lesz fontos és érdekes, mert végleg kiírta magát a „dolgok” rendjéből. Ez a kép megszökött a valóságból azért, hogy ennek a „valóságnak” a pofára esését ordítsa. Ennek a képnek minden részlete a valóság kibicsaklását, kibillenését, kificamodását, kudarcát ordítja  –  a márványszobor mellett hagyott (felejtett?) távirányítós autóban; a pezsgő prezentálásban zokniban-de-öltönyben (öltönyben-de-mégiscsak-zokniban); a vízszint nélküli ferdeségekben, hogy minden más szögben dől el; a kép szélein „belógó” (beszökő) dolgokban; és ebben a furcsa, telibe-vakuzott, ünnepi, de mégis oly reménytelen pillanatban. Ennek a képnek minden mozzanata beléd pillant és saját magad semmiségét tükrözi vissza rád. Nietzsche azt írja (Túl jón és rosszon, 1886), hogy „ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant” (146. aforizma). De hogyan bámul ránk ez a mélység? Michel Foucault „tekintet” fogalmával ellentétben, amely a hatalmi viszonyok (önszabályozó) mechanizmusaira utal (pl. panoptikus felügyelet), Jacques Lacan számára a „tekintet” fogalmának semmi köze sincs a szemhez, mivel nem valakinek a tekintetéről van szó. A tekintet nem a jelentések rendjének felügyelete, hanem a jelentés rendjének kudarca  –  a jelentés kudarca az, ami „belénk pillant”. 

Lacan mindezt Hans Holbein A nagykövetek (1533) c. festményével próbálja érzékeltetni, amely első pillantásra úgy mutatja magát, mintha a mi kezünkben lenne a tekintet, amivel a képet bámuljuk. A festményről két gazdag nagykövet tekint vissza ránk. A képen éggömb, hordozható napóra, lant, furulya, énekeskönyv stb. zengi a vagyon, a hatalom, és az élet himnuszát. A látszólagos jelentésteli rend kudarca a kép alján, egy első pillantásra alaktalan, értelmetlen foltként jelenik meg, amely teljesen összeegyeztethetetlen a festménnyel, ha szemből nézzük. Ha azonban ferde szögből tekintünk rá, akkor látni kezdjük, hogy a folt valójában egy koponya, amely minket (és belénk) bámul. Ily módon a festmény jelentésteli rendjét (gazdagság, élet, hatalom) visszafordíthatatlanul kettétöri a halál szédületes materialitása és az elkerülhetetlen hanyatlás, amely „saját magunk semmiségét tükrözi vissza ránk”.¹ Lacan számára a tekintet „a kép mögött van”, abban az értelemben, hogy a koponya nem jelenik meg rögtön, de mégis ott tornyosul a jelentésteli rend felforgatásáért:

Lacan nem azt kéri, hogy úgy gondolj a tekintetre, mint ami valaki Máshoz [a nag Másikhoz] tartozik, aki törődne azzal, hogy ki vagy, hogy hol vagy, aki kíváncsiskodna, számon tartaná a tartózkodási helyed, az összes lépésedet és tévedésedet, ahogy azt a panoptikus tekintet tenné. Amikor a tekintettel találkozol, nem egy látó szem, hanem egy világtalan szem pillant rád. (…) A szörnyű igazság (…) az, hogy a tekintet nem lát téged

Abban a pillanatban, amikor meglátjuk a koponyát Holbein festményén, a jelentésteli rend repedésével, szakadékaival, pofára eséseivel szembe-sülünk, egy tátongó űrrel, amely „belénk pillant”. Abban a pillanatban, mikor a lomizott képre nézel, ugyanígy, a valóság végérvényes pofára esésével, kificamodásával szembe-sülsz, ami elsősorban nem a kép kudarca, hanem a valóságé.

¹ Lacan, J. (1998). The Four Fundamental Concepts of Psychoanalysis. New York — London: W. W. Norton & Company. 92.o.

² Copjec, J. (1994). Read My Desire: Lacan Against the Historicists. London: Verso. 36.o.

Szólj hozzá!
Címkék: tekintet trash

A bejegyzés trackback címe:

https://orditva.blog.hu/api/trackback/id/15200238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása