"Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: »Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni.« Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte." – írja Pilinszky János 1963-ban az Új Emberben. Bizonyára akadnak, akik a járvány szülte rendkívüli állapotban alamizsnára lelnek Pilinszky soraiban. El tudom képzelni, hogy az iskolátlanítás hívei, a homeschooling-osok, és a digitális oktatás szószólói valamiféle "lehetőséget" látnak megcsillanni ebben a krízisben. De sokan vannak, akik alig várják, hogy újra iskolába mehessenek, minthogy sokan vannak azok is, akik ugyanúgy (vagy még jobban) a pedagógia „fekete levesét” isszák meg most is, csakúgy mint amikor "van" iskola – a legkiszolgáltatottabb, kirekesztett, megbélyegzett, el- és lemorzsolt gyerekek.

Mégis azt gondolom, hogy a rendkívüli állapotban akár fel is értékelődhet majd az iskola tere és ideje. Mindazonáltal a válság csak azt mutatja meg közvetlenül, hogy az iskola fontos, azt viszont nem, hogy miért. Ezért ajánlanék egy-két szempontot ezzel kapcsolatban.

Az első szempont magában az iskola nevében találtatik. A görög szkholé "szabad időt" jelent, és ezt sokan egyszerűen "szabadidőként" értelmezik. De a nevelésfilozófiában elterjedt az az értelmezés, hogy itt valójában "szabaddá tett" időről van szó, ami azt a lehetőséget jelenti, hogy az iskolai tér-idő alkalmas arra, hogy ott felfüggesszük, "zárójelbe tegyük" a "kinti világ" gazdasági, társadalmi, politikai, és egyéb logikáit. Ez a szabaddá tett (dekommodifikált, deprivatizált, deetnicizált, stb.) idő a feltétele annak, hogy az iskola ne úgy táncoljon, ahogy a piac logikái, a politikai utópiák indulói, vagy a társadalmi elvárások kakofóniái fütyülnek. Ez két dolgot is jelent: egyrészt a szabaddá tett időnek térre van szüksége, és ez a tér az iskola tere, így tehát a pedagógia nem a bárhol és bármikor gyakorlata (bár tudom, hogy sokan így gondolják), hanem alapvetően iskolai ügy; másrészt (még akkor is, ha a jelenlegi társadalmi valóság nem ezt mutatja) az iskola tér-ideje lehetségessé teszi azt, ami a "kinti" világban borzasztó nehezen menne: hogy időlegesen felfüggesszük azokat az elnyomó és igazságtalan logikákat, amik szerint "egymás farkasai" vagyunk a kinti világban. Az iskolában lehet és szabad az, ami "odakint" túldeterminált. Hiszen az iskolában végtére is tök mindegy (kéne, hogy legyen), hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne, vallása, nemi identitása, és a többi.

A második szempont az "edukáció" szóban rejlik. Sajnos a magyarban nincs olyan szavunk, ami a latin "educatio" jelentőségét képes lenne megragadni (a nevelés és oktatás szavak bárgyúságát most hagyjuk is). A nevelésfilozófiában általában kétféle értelmezéssel találkozhatunk. Az egyik a "be-vezetés", "szocializáció" (educare) aspektusát emeli ki. A másik viszont (hosszas etimológiai fejtegetés árán) azt mondja, hogy az "edukáció" lényege valójában a "ki-vezetés", "ki-szakítás" (ex-ducere). Tehát, ahogyan a szkholé esetében is láthattuk, itt is éppen a társadalmi horgonyok időleges leválasztására, felfüggesztésére kerül a hangsúly, a világból való kiszakításra, kivezetésre. És ennek a logikának a szépsége talán úgy ragadható meg, hogy ahhoz, hogy a gyerekeket bevezessük a világba, hogy átadjuk nekik azt a világot, amit teremtettünk (ami nyilván borzasztó és szép, kegyetlen és néha irgalmas) egyfajta távolságot kell teremtünk tőle.

Mi ennek az egésznek az értelme?

A világból való kiszakadás (edukáció) és a szabaddá tett idő (szkholé) végső soron azt teszi lehetővé, hogy valami új, szokatlan és meglepő születhessen. Az iskolában a "kinti", "régi" világ amolyan "lebegő" (mintha) állapotba kerül, így az iskola "nyitva felejti az ajtót" a mi "régi" világunkba újonnan érkezőknek (a gyerekeknek), hogy ezt a világot megmentsék a pusztulástól és megújítsák, új kezdetet adjanak neki. Az oktatás lényege a natalitás, írja Hannah Arendt, "az a tény, hogy emberek születnek a világra" és ezzel valami váratlan, szokatlan, ismeretlen érkezik "régi" társadalmunkba.

Arendt "Az oktatás válsága" című esszéje máskor nem is lehetne aktuálisabb, mint most. Arendt szerint válság idején megszűnnek a maguktól értetődő válaszok, és újra eszünkbe jutnak azok a kérdések, amik egyszer ezeket a válaszokat szülték és ha nem felelünk újra és újként ezekre a kérdésekre, akkor a válság katasztrófává válhat. És e tekintetben az, hogy a mostani rendkívüli állapotban besurranó kérdésekre mit felelünk, az iskola számára is meghatározó lesz.

Miben áll az oktatás válsága? Arendt az ötvenes évek elejének amerikai közoktatása és a progresszív pedagógiai szemléletek kritikátlan átvétele kapcsán fogalmazza meg kritikáját. Véleménye szerint a tanári tekintély (hatalom), a múlt (a tág értelemben vett tradíció) és a tanítás radikális elutasítása (a tanulás és a cselekvés fetisizálása révén) egy olyan pedagógiai valóságot teremt, ami állandóan a jövővel, képességfejlesztéssel, "életművészetre neveléssel" és a gyermek középpontba helyezésével bíbelődik, és amiben ezáltal a felnőttek (a tanárok mint a világ minden felnőttjének képviselői) lemondanak lényeges feladatukról: nem vállalják a felelősséget az általuk létrehozott világért. (Szinte üvölt az áthallás korunk "tanulásszervező", "kísérő", "tanulásmenedzser" tanárképeivel.) Mikor lemondunk erről a felelősségről, az olyan – írja Arendt –, mintha azt mondanánk gyerekeinknek: "Ebben a világban még mi sem leljük biztonságos otthonunkat; számunkra is rejtély, hogyan éljünk benne, mit ismerjünk meg, milyen készségekkel kellene rendelkeznünk. Magadnak kell megpróbálnod eligazodni benne, ahogy tudsz; semmiképpen ne számíts ránk. Ügyedben ártatlanok vagyunk, mossuk kezeinket."

Ezzel szemben a tanár tekintélye Arendt számára nem "hatalmaskodást" jelent, pusztán azt, hogy végtére is a tanár ismeri azt a "régi" világot, amivel még csak ismerkednek a gyerekek, és felelősséget vállal érte (akár gyűlöli azt, akár szereti), konzerválja (megőrzi), és átadja azt az "újonnan érkezőknek". "A tanár képesítése azt jelenti, hogy ismeri a világot, és ezt a tudást másoknak is képes átadni, tekintélye azonban a világért vállalt felelősségén nyugszik. A gyermek szemében ő a világ minden felnőttjének képviselője, aki rámutat a részletekre is, és azt mondja: Ez a mi világunk." - írja Arendt. Mi mást, ha nem ezt a felelősséget kéri rajtunk számon Greta Thunberg és a klímaharcos gyerekek?

Persze meglepő lehet, hogy Arendt konzerválásról beszél, mintha a nevelés egy konzervatív ügy lenne, de mégis, állítása szerint épp a „régi” világgal való bíbelődés enged utat annak az újnak, amelyre az újonnan érkezők (a gyerekek) képesek. Ezt kénytelen vagyok hosszan idézni:

A világ, mivel halandók hozzák létre, megkopik; és mivel folyamatosan változtatja lakóit, az a veszély fenyegeti, hogy hozzájuk hasonlóan halandóvá válik. Ha meg akarjuk óvni teremtőinek és lakóinak halandó sorsától, állandóan meg kell újítanunk. Egyszerűen úgy kell tehát nevelnünk, hogy ez a megújulás valóban lehetséges legyen, noha ezt persze sohasem lehet szavatolni. Reményünket a minden nemzedékkel megjelenő új válthatja valóra; ám éppen mivel reményünket csakis erre alapozhatjuk, lerombolunk mindent, ha olyan módon próbáljuk azt irányítani, hogy mi, az öregek mondjuk meg: milyen legyen. Az oktatásnak és a nevelésnek pontosan a minden gyermekben meglevő újdonság és forradalmiság kedvéért kell konzervatívnak lennie; meg kell őriznie ezt az újdonságot, és be kell vezetnie a régi világba, amely a következő nemzedék felől nézve minden forradalmi tett ellenére elévült, és közel jár a megsemmisüléshez. (...) Ami mindannyiunkat érint és nem utalható a pedagógia tudományának szűk körébe, az a felnőttek és a gyermekek közötti általános kapcsolat, vagyis még átfogóbb és pontosabb megfogalmazásban, a natalitással, vagyis azzal a ténnyel szemben tanúsított magatartásunk, hogy mindannyian a születés során érkezünk a világra, s ez a világ a születés révén újul meg folyamatosan. A nevelés az a pont, amelyben eldöntjük: eléggé szeretjük-e a világot ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk érte, s egyben megóvjuk attól a pusztulástól, amely a megújulás, az újak és fiatalok jövetele nélkül elkerülhetetlen volna. S azt is a nevelés során döntjük el, hogy eléggé szeretjük-e gyermekeinket ahhoz, hogy ne taszítsuk ki őket világunkból, magukra hagyva őket, és ne üssük ki kezükből azt a lehetőséget, hogy valami újra, olyasmire vállalkozzanak, amit mi nem látunk előre – hanem felkészítsük őket közös világunk megújítására.

Ez a gondolat pedig úgy jelenik meg a szkholé és az edukáció logikáiban, hogy bár a szabaddá tett idő és a kivezetés zárójelbe teszi és "felfüggeszti" a régi világot (a régi rendet), épp az így létrehozott távolsággal teszi azt megismerhetővé, átláthatóvá és egyben megújíthatóvá. És ez, még egyszer, csak az iskolának nevezett tér-időben lehetséges. Akik azt mondják, hogy az iskola az életre nevel, azok elfelejtik, hogy az újonnan érkezők egy "másik életre" hivatottak akár a régi rend eltörlésével is. Akik pedig azt mondják, hogy az iskola maga az élet (nem az életre készülünk, hanem élünk), azok elfelejtik, hogy az iskolának pont az lenne a feladata, hogy távolságot teremtsen ettől az "élettől", hogy kiszakítsa a gyereket a politikai, gazdasági, társadalmi mezőből. Amikor politikai ideológiák, piaci mechanizmusok, társadalmi igények, és megbokrosodott szülők trombitálják tele az iskola fülét, akkor épp a közös világ megújítását némítják el és iskolát teszik süketté e megújulásra.

Az iskola fontos, ezt bebizonyította a válság, de ha nem vesszük komolyan a krízisben újjászülető kérdéseket, akkor könnyen a katasztrófa felé zakatolhatunk tovább. És talán érdemes lesz erre gondolni mikor (sőt mielőtt) visszatérünk az iskolába. Mit tehetünk most? Egyrészt, amennyire ezt a virtuális tér megengedi szabaddá tehetjük a gyerekek idejét, kicsit megpróbálhatjuk őket kiszakítani a bezártságból, időlegesen zárójelbe tehetjük az otthon lezártságát. Másrészt, rámutathatunk (bármilyen tantárgy keretében) arra, hogy ez a mi világunk jelenleg, ilyen világot teremtettünk, ez lenne a "régi rend" minden borzalmával és (jottányi) szépségeivel együtt. Harmadrészt pedig nyitva felejthetjük az ajtót a változásnak, hogy teret kapjon a gyerekekkel, "az újonnan érkezőkkel" megjelenő új világ és ne mi rajzoljuk meg annak határait.

És persze olvashatunk Arendtet is.