Egyre több helyen olvasom, hallom, hogy a rendkívüli állapot akár még forradalmasíthatja is a pedagógiai gyakorlatot. Lesz digitális kompetenciafejlesztés. Lesz konnektivista tanuláselmélet. Lesz csoportmunka virtuálisan kiterjesztett valóságokban. Lesz online önellenőrzés és webkettes játékpedagógia. Kati néni épp házi minecraft szervert élesít. Ezüsttükörpróbát streamel F. Lajos ped II. minősítésű kémiatanár. „Hogyan gyakorold a zsámolyugrást otthon?” címmel facebook bejegyzést időzít egykori tesitanárod.
Minden elismerésem a tanár kollégáké. Az alulfizetett, lenézett, hülyére vett bérmunkás tanároké, akik hosszú évek óta azt tanulták meg, hogy hogyan lehet egy élhetetlen rendszerben iskolai életet teremteni. Ami persze – ezt se feledjük – szelektív, diszkriminatív, reproduktív és elnyomó. Szóval van egy pár dolog, amire érdemes lenne most gondolni. Például Célestin Freinet-re, francia falusi néptanítóra. Míg minket épp egy világjárvány kényszerít a pedagógiai gyakorlat átalakítására, Freinet-nek az első világháborúban átlőtt tüdeje nem hagyott más választást, minthogy „átszellőztesse” az iskolát. Így ír a visszatérés nehézségeiről:
Amikor 1920-ban visszatértem a nagy háborúból, sérült tüdővel, csak egy legyengült, nehezen lélegző "dicsőséges sebesült" voltam, képtelen arra, hogy az órákon néhány percnél többet beszéljek. Másfajta pedagógiával a nehéz lélegzésem ellenére is talán folytatni tudtam volna szeretett mesterségemet. De olyan gyermekeket tanítani, akik – merengő szemükből ezt tisztán ki lehetett olvasni - nem figyelnek és nem értenek, az órát állandóan megszakítani, hogy az álmodozókat és a rendetlenkedőket a szokásos frázisokkal rendre utasítsam: - Lennél szíves figyelni?... Mindez felesleges fáradozás volt az osztály zárt légkörében, ahol tisztában voltak fiziológiai képességeimmel. Mint a fuldokló, aki nem akar a vízben alámerülni, én is kénytelen voltam megtalálni a fennmaradás módját. Számomra ez élet-halál kérdése volt.
Ebből a kényszerből született a „séták az osztállyal” gyakorlata, a diákok „szabad fogalmazásaiból” készített újság, amit kézi szedésű nyomdával készítettek, a levelezés, a tanulmányutak, stb. – nevezetesen a Freinet-pedagógiaként is ismert "modern iskola". Akár azt is gondolhatnánk, hogy a helyzet ugyanaz, mint Kati néni esetében (aki most épp a dark web-en szerzi be a negyedik osztályos digitális matematika feladatgyűjtemény DVD kalózváltozatát), szóval, hogy a módszertani innováció-kényszer alapozza meg a pedagógiai megújulást. Persze ez sincs kizárva.
De Freinet története épp azt mutatja meg, hogy nem feltétlen elég egy tüdőlövés ahhoz, hogy kinyissuk az ablakot. (Bár kétségtelen, hogy Freinet-nek nem volt nagyon más választása.) Véleményem szerint nem a rendkívüli helyzet szülte módszertani felfrissülés képes „forradalmasítani” a pedagógiát, hanem a szemléletváltás borzasztó lassú folyamata (egy kiérlelt pedagógiai kultúraváltás). Az életközeli népiskolát elsősorban Freinet szemlélete alapozta meg (Claparéde-t, Ferrière-t, Montaigne-t, Pestalozzi-t és Rousseau-t olvasott, és nem módszertani kézikönyveket!), ami nem mellesleg az első világégés traumájára adott válasz is volt egyben. Freinet így ír erről:
Ismerjük az ideális iskolát [...] De nekünk a legkeményebb realitás talaján kell dolgoznunk. Olyan gyermekek ülnek előttünk, akiknek sokszor nagyobb szükségük van kenyérre és ruhára, mint szellemi táplálékra. Az élet, amely körülvesz bennünket, normális és amorális, fatálisan fékezi erőfeszítéseinket.
(Megjegyzem, ma sincs ez másképp.)
Azok a módszerek, amik ma Freinet-ről jutnak eszünkben „csupán” velejárói voltak szemléletének és a kor kihívásainak. És talán ma sem új módszerekre van elsősorban szükségünk, hanem más szemléletekre. Persze ez nem túl könnyű abban a helyzetben, ahol a regnáló neveléstudományi rezsim az „új” dolgok mondásának képességére (innováció-komplexusra) rendezkedett be. De a megújulás feltétele szerintem nem az, hogy állandóan valami újat mondunk, hanem, hogy néha valami mást is. A járvány azonban az amúgy is virágzó innováció-komplexus és módszertan-fetisizmus malmára hajtja a vizet. Módszertan-dömping van. Átfogó pedagógiai filozófiák egyszerűsödnek le végtelenül kombinálható módszertani elemekké. Azokra lehet továbbképzést szervezni. Abból (sem) lehet megélni.
A pedagógiát jelenleg tartalmi és módszertani kérdések uralják. Az, hogy ennek az egésznek mi a célja, hogy mi a pedagógia feladata gyakorlatilag fel sem merül. Olyan, mintha magától értetődő lenne, hogy vagy a 21. századi kompetenciák fejlesztését választjuk (kapitalizmus szivárványszínben), vagy a hazafias erkölcsiséget (kapitalizmus trikolorban). De tényleg ennyi lenne az egész? Nem, és pont az ilyen rendkívüli helyzetekben kéne (a módszertani nünükézés helyett, vagy amellett) elgondolkodni azon, hogy mégis mi lehet a feladata a pedagógiának? Mégis mi a célja a pedagógiának egy olyan világban, ami brutális egyenlőtlenségekkel, globális válságokkal, és a demokrácia kificamodásával terhelt? Ez lenne a lényegi kérdése a pedagógiának. "Mit vár a pedagógia a társadalomtól?" – Mihály Ottó szavaival élve. Miután a pedagógia értéktelített elmélet/gyakorlat, így az erre a kérdésre adott válasz határozza meg azt, amit csinál. Mert az a pedagógia különösen szép logikai követelménye, hogy „mindaz, amire a nevelés mint célra irányul, a nevelés folyamatában mint gyakorlat realizálódjék” – írja Loránd Ferenc. (Pl. ha demokratikus társadalmat szeretnénk, akkor demokratikus iskolát kell csinálni iskolapolgárokkal, iskolabírósággal, stb.; ha elfogadó-befogadó társadalmat szeretnénk, inkluzív iskolát kell csinálni.) Még ha nem is „tudjuk” pedagógiai céljainkat, ez a pedagógiai logika akkor is működik. Amit a pedagógia a gyakorlatban realizál, azt egyben létre is hozza, még akkor is, ha nem tud róla, hogy miért teszi, vagy, hogy teszi-e egyáltalán. (A pedagógiai tevékenység akkor is létrehoz valamit, ha fogalma sincs, azt milyen céllal teszi.)
A lényeg az, hogy nem új módszerekre van elsősorban szükség, hanem más szemléletekre (Mi a feladata a pedagógiának? Mit gondolunk a diákokról? Mit gondolunk erről társadalomról?), amikből aztán következni fognak a módszerek. Fordítva egyszerűen nem megy. A módszerben "nincs benne” a szemlélet. Ha "benne lenne", az az egész pedagógiát egy technológiai üggyé redukálná (az iskolákat meg "kompetenciakiszerelő McDonaldsokká), ahol elég volna, hogy a tanárok megtanulják és alkalmazzák azt, "ami működik". Sajnos a neveléstudományi/oktatáspolitikai rezsim tesz efféle gesztusokat.
Viszont az alkalom (képletesen: korunk tüdőlövése) adott ahhoz, hogy a pedagógia feladatára vonatkozó lényegi kérdéseket feltegyük, már csak azért is, mert semmiféle „régi rend” nem fog visszaállni a karantén után, és nem csak „őNATsága” belépőjére gondolok...
