Nemrég elvitték (értsd elvitették) és meghurcolták (~meghurcoltatták) két polgártársunkat egy teljesen megalapozatlan eljárás keretében. Vannak, akik a poszt-fasiszta rendőrállam kísértetének (kísérletének?) láttán huhognak, pedig ez nem puszta rémálom, lidércnyomás, hanem egy permanens szélsőjobbos karnevál (búcsú?) sötét korszellemének szétterülése. Vannak, akik a népi-nemzeti spicliskedés felbugyogása miatt fortyognak, jóllehet a (f)elnyomás ma már a néphevületi rotyogás és az általános konjunktúra része (althusseri értelemben a konjunktúra [la conjoncture] nem a struktúra maga, hanem a társadalom strukturális sebeiből – nyílt és zárt töréseiből – felszínre bugyogó tünetek esetleges összjátéka, s így egymás besúgása is „csak” afféle felszíni tünet és gyöngyöződés).

Közben a rendőrség (mint hatalmi apparátus) problematizálása és a rendőrmunka kritikája nem igazán kerül napirendre. A rendőrség ügyét vádpontok híján úgymond ejti a nép, és így a rendőrség szabadlábon garázdálkodhat, s még védekeznie sem kell. Megjelennek hajnalban a nyugdíjas András bácsinál, házkutatást tartanak, beviszik, rabosítják. Közben ők maguk vannak meglepődve, a jótét fakabátok, hiszen személyesen is ismerik András bácsit... de hát nincs mit tenni, a parancs az parancs, az parancs, az parancs. A rendőr dolga parancsba van adva, egyszer igazoltat, megfigyel, szirénázik és járőrözik, másszor motoz, elvezet, kilakoltat, életvitelszerű közterületi tartózkodásért büntet, tömeget oszlat, erődemonstrációt tervez és kivitelez, Facebook chaten ad tippeket a náciknak cigány közmunkások megtámadásához és összeveréséhez, vagy csak kérdez. „Elő fogom állítani higgye el. Ne velem szórakozzon, ne a hatósággal szórakozzon! Mit képzel magáról? Magának mindent lehet? Kérdezem!”

Mindez vérlázító. Viszont ahhoz, hogy világos legyen, miért válthatja fel „a »Basszátok meg a rendőrséget!« az »Igenis, biztos úr!«-at”, érdemes röviden kitérni arra, miért ordítja Johnny Rotten, hogy a „királyné nem ember” (Sex Pistols – God Save the Queen). Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a királyné az emberek alatt áll (~véglény) vagy az emberek fölött áll (~istenség), sem azt, hogy a királyné nem emberi – ó, ő „emberi, túlságosan is emberi”, el is mondja jó pár életrajzi könyvben a saját megható kis burzsoá történetét, az „igaz történetet a korona mögött”. A „királyné nem ember” azt jelenti, hogy ő „idegen”, kilépett, a koronával kiírta magát a nép sorából, nem „közülünk való”, nem velünk van, nem a mi oldalunkon áll és ezen semmit sem változtat személyes, megható története. Dehát – mondják sokan – lássuk meg a korona mögött az embert! Látjuk, de mégis, mindez semmit sem változtat a korona helyzetén. Az a későmodern/posztmodern romantikus humanizmus, amelyik a társadalmi álarcok mögött ragyogó „gazdag belső életre”, a szimbolikus státusz mögött pislákoló „valódi belső személyiségre”, a társadalmi pozíció mögött parázsló „igaz énünkre” próbálja irányítani figyelmünket, valójában csak eltereli azt. Elmozdítja a fókuszt arról, hogy valójában a maszk a lényeg és minden, ami mögötte van, egy illúzió csupán – és nem fordítva. Žižek is a a társadalmi-szimbolikus meghatározottságra (a maskarára) mint lényegre mutat rá a nácik rémtettei kapcsán, amiket egyszerűen nem tud jóvátenni személyes történetük, alakjukat a mese sem teszi emberibbé.

Szubjektivitásunk legalapvetőbb élménye, hogy a  „belső élet gazdagsága”, „ez vagyok én igazán”, ellentátben áll azokkal a szimbolikus meghatározottságokkal és felelősségekkel, amiket a nyilvánosság előtt képviselek (mint apa, professzor, stb.). A pszichoanalízis első tanulsága itt az, hogy a „belső élet gazdagsága” alapvetően hamis: nem más, mint felvett álarc, hamis távolságtartás, amelynek funkciója az, hogy megmentse a látszatot, hogy kézzelfoghatóvá tegye (hozzáférhetővé képzeletbeli nárcizmusom számára) valódi társadalmi-szimbolikus identitásomat. (...) A „történetek, amiket magunkról elmesélünk önmagunknak” valójában elhomályosítják tetteink valódi etikai dimenzióját. Amikor erkölcsileg ítélkezünk, feledkezzünk el a történetekről! (Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat – 35-36. oldal)

Ez az alapja annak is, hogy miért annyira félrevezetőek a személyes sorstörténetet firtató analízisek Orbán hatalmi túlcsordulásai esetében. Mindaz, ami Orbán Viktor (a sanyarú gyerekkor, a lázadó ifjú, a fordulatok személyes története), tök mindegy, s ha jól emlékszem egyszer épp ő maga utasította a népet, hogy ne arra figyeljen amit mond, hanem amit csinál. Ezért is annyira infantilis, mikor a nem-létező baloldal Orbán Viktor személyes motivációit, fixációit, élettörténetét vetíti rá a politikájára.  Ha tetteink etikai dimenziójának szempontjából a személyes történet mindegy, akkor a maszk az, ami igazán számít.  És ugyanez igaz a rendőrség apparátusára is: a rendőruniformis [fa*kabát] a lényeg, nem a rendőrök emberi történeteinek belső gazdagsága.

Vannak, akik imádják a rendőröket, mellettük biztonságban érzik magukat, szerintük a budapesti hipergettók és a vidéki nyomortelepek is a rendőri jelenléttől lettek élhetőbb helyek. Persze. Nem egyszer találkoztam olyan gyerkőccel cigánysoron, aki arról álmodott, hogy egyszer majd rendőr lesz. (Ez önmagában megérne egy elemzést.) Vannak olyanok is, akik szerint a rendőrök is ennek a rendszernek kitettek (sőt munkások!), akik egyszerűen parancsot teljesítenek, legyünk velük szolidárisak, gondoljunk például arra a rengeteg melóra, amit egy-egy kilakoltatás kapcsán el kell végezniük. Akik így gondolkodnak, azok azt hiszik, hogy a demokrácia, a köztársaság helyrebillentésével a rendőrség is méltányosabbá, szakszerűbbé, igazságosabbá válhat, hiszen a jogrenden és a parancsokon múlik minden. Akik így gondolkodnak, azok elfelejtik, hogy a rendőrség apparátusa egy történeti képződmény, amely mélyen a kapitalizmus fejlődésébe ágyazott (a Gondolkodj és Lázadj blogon van erről egy szuper összefoglaló), és amely alapvetően nem azért formálódott azzá, ami, hogy a társadalom szolgálatába álljon. De mivel a rendőrség apparátusa történeti képződmény, így esetleges és nem örökéletű, nem örökérvényű, ezért a rendőrséget nem megreformálni, hanem kikezdeni, problematizálni, rendszerszintű kritika tárgyává tenni kell. De abból az állításból, hogy a maszk (a rendőruniformis és a hatalmi pozíció, ami átszövi) a lényeg épp nem az következik, hogy magukat a rendőröket (mint az uniformis mögött személyes sorstörténeteiket mesélő embereket) kellene gyepálni (ez nyilván rendkívül káros), hanem, hogy az uniformist (a maskara státuszát) kell szapulni. A kabátot kell kikezdeni, hogy ne szunnyadozzon a szakadás, hanem szakadjék végre. (És ezáltal szakadozzon a szunnyadás is.)

Folytatás itt.