Az Elveszett utak első ciklusában egy izgalmas ideológiakritikai szempontot olvashatunk Csoóri Sándortól, amely jól megragadhatóvá teszi számunkra a látszat és a valóság viszonyának kificamodását a posztmodern globális kapitalizmus korában. „Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, ” – írja Csoóri – „hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene.” Ezek szerint ma már nem az az ideológiakritikai probléma, hogy nem látjuk mi van „minden gondolatnak alján”, hanem épp az, hogy „mindenik túldeterminált” és így túl sok az alja. A látványok kavargó sok valósága (látszat-valósága) vakítja el a világot. Szemünk a spektákulum túlcsorduló ragyogásától világtalan, s ordításának zajától oly nagy a csönd.
A félperifériás hatalmi struktúráknak pedig épp kapóra jön a „kavargó sok valóság” dramaturgiája. A nemzetieskedő rezsim serényen gyártja a hiper-valóságokat, azokkal incselkedik, azokkal napról napra szítja a reakciós és infantilis (ellenzéki-de-háztáji) politika tüzét (pl. Soros, út szélén hagyott [felejtett?] szaros pelenka, migráció, svéd jávorszarvasok, helikopterek, belső ellenségek); az öntömjénező államhatalom karakterfejlődéseket rajzol meg sorozatszámra, ezzel imponál a „Politikust” fetisizálóknak balon és jobbon egyaránt, s így a politikai táj az „éppen melyik politikus mit talált ki és mondani” kavargó sok valóságára szűkül (pl. Karácsony nagy parabolái, Lázár száműzetése... ezekről a komplexusokról itt írtam); a poszt-szocialista politikai tájkép berendezése (gép[szerk]ezete, diszpozitívuma) ügy-orientált, ügyek mentén (heny)él a párt és a nép, s ünnepelé, hogy az ügymenetben szót lehet érteni egymással, hogy össze lehet fogni, mert az „ügy érdeke” azt kívánja (pl. az Orbán Az ügy)... az „ügy” politikai logikája az, amit az Együtt elnöke 2017 végén így fogalmazott meg (az ÁSZ büntetései kapcsán), és ami egy botrány: „nyilván elutasítom a Jobbik politikáját, de én a Fidesz ellenében jöttem. Pont azt kellene megérteni, hogy ami most velük [a Jobbikkal] történik, ugyanaz szokott történni a romákkal és a melegekkel...” Teljes posztmodern talajvesztett talajtorna.
Hiperrealitások, fetisizált közszereplők (Jaj! Istenem, Ági! Ági!), és ügyek miriádjának kavargó sok valósága párosul (párzik) reakciós infantilizmussal (ami rendszerszintű, strukturális folyamatok kritikájáról tereli el a figyelmet), közszereplő-fétissel (ami a hatalom diszperz, szétterülő, decentralizált, viszonyokba oltott karakterét rejti véka alá), és ügy-eskedéssel (ami elfedi, hogy valójában minden ügy egy ürügy arra, hogy addig se kelljen az adott politikai koordinátarendszeren kívül, azt tagadva és megahaldva gondolkodni).
Van azonban egy olyan reakció a „kavargó sok valóság” ideológiakritikai problémájára, amitől aztán végképp kápráznak a szemek, és ez a logika a racionalitás, az ésszerűség kikövetelése (a descartes-i cogito hagyomány farvizén). A jelenlegi járványhelyzet fokozott racionalitást követelő politikai hangulatában lépten-nyomon tetten érhető az ész logikájának követelése olyan esetekben is, amelyek elsőre irracionálisnak, abszurdnak, esztelennek tűntek (pl. Semjén salátatörvényei, érettségi perpatvar, Isztambuli Egyezmény, stb.). A politikai tájra jellemző diskurzusok rendjének ösztönös reakciója a logika és ráció követelése, és a különböző interpretációk a „A rendkívüli helyzetet kihasználva, susmusolva át akarnak tolni törvényeket” szólamától az „Így akarják elterelni a figyelmet” megfejtéséig mindenfélét kimazsoláztak már. Mindezzel nem az a baj, hogy helytelenek a megfejtések (felőlem lehetnek akár helytállók is), hanem hogy a ráció politikai logikája, ha kizárólagos, elfedi a „kavargó sok valóság” irracionális, őrült, abszurd, groteszk, titokzatos (unheimlich) fonákját, ami konstitutív (árny)oldala a politikai tájnak. A jelentés csábításának (ld. Žižek) rabjai vagyunk, ami arra az elemi vágyunkra épül, hogy értelmet nyerjenek a dolgok, hiszen a dolgoknak valami "racionális" értelmük csak kellene, hogy legyen. Olyan rabság ez mint Alízé, aki reménytelenül próbálja kifürkészni, hogy mit jelenthet mindaz, amit csodaország karakterei mondanak, tesznek. De csodaország épp azt mutatja meg, hogy a jelentésteli világnak van egy rejtélyes fonákja (a nyúl üregén túl, vagy a tükör másik oldalán), ahol a jelentések folytonos összegubancolódása, végtelen játéka, groteszk eltolása a szabály.
A kavargó sok valóság ezzel a titokzatos (árny)oldallal együtt ölt testet és mutatkozik meg végül paradoxonként, kontradikcióként, gubancként, abszurditásként. Hát nem épp az ilyen gubancok elemzése segített eddig is annak a megragadásában, hogy például a tőke egyszerre a kapitalista termelés föltétele és gátja (A tőkés termelés igazi korlátja maga a tőke – írja Marx a Tőke harmadik kötetében – 238. oldal); hogy pl. a nacionalizmus internacionalizálódik (a haza politikai logikája „nemzetközivé lesz”); ahogy pl. a Kívül betör a Belül állapotába –> gettók, telepek, nyomornegyedek tűnnek fel a termelés centrumaiban; és, hogy pl. a társadalmi harcok (az „új antagonizmusok”) végül nem a várva várt "szivárvány koalíciót" hívták életre, hanem egymást hívták torra, ami emancipációs kakofóniát szült, osztályvakságot teremtett és a küzdelmek egymásra licitálgatását hozta el (~ a szupermarket egyik bejáratánál az Állatok Felszabadítása Front agitál, a másikon valaki épp egy kis aprót tarhál az akciós csirkefarhátra, odabent a kistermelői GMO-mentes részlegről választ tudatosan terméket a start-up igazgató, aminek vonalkódját manuálisan kénytelen begépelni kasszás Erzsi egy elharapott kurvaanyázással megspékelve a második műszak végét). A megoldás nem az, hogy ezeknek a nyakatekert gubancoknak valami nagy megfejtését (szintézisét) adjuk. Egyszerűen szembe kell néznünk azzal, hogy a kavargó sok valóság gubancai meg- és feloldhatatlanok abban a koordinátarendszerben, ahol képződnek. Bele kell gabalyodni a kavargó sok valóság gubancaiba addig, míg le nem rázzuk őket mint láncokat. Csak azokat veszíthetjük.
Ez a nyakatekert, gubancos keret borzasztóan fontos a poszt-szocialista félperifériás hatalmi rezsimek elemzéséhez, amik nemcsak racionalisták és "a józan paraszti ész" nagykövetei, hanem és főleg az abszurd, a groteszk, a paradox világok konduktorai. A kavargó sok valóság posztmodern karmesterei éppen maguk az autoriter széljobb rezsimek, amelyek egyszerre hazafias nemzetieskedők és globális-tőke-barátok, prűd neokonzervatívak és perverz újraelosztók, EU-élvez(ked)ők és EU-ellenesek, teljesen fantáziátlanok és mégis a politikai tájkép képzeletét döntően meghatározóak. Abból táplálkoznak, amit végső soron elpusztítanak, s abból születnek, amit végső soron kiherélnek. Nem véletlen hasonlítja Pető Andrea és Weronika Grzebalska ezeket a rezsimeket a taplógombához – ezen hatalmi struktúrák a liberális demokráciák kísérletei (vagy kísértetei) rohadásnak indult testének maradék éltető nedvein élnek. A taplógomba csak a sérült fákat fertőzi meg, a sérülés ad neki otthont.
Ma már nemcsak arról van szó, hogy a fától nem látjuk az erdőt (a liberális demokráciák ideológiai misztifikációitól nem látjuk a kapitalizmus meghaladásának lehetőségeit), hanem arról is, hogy a kavargó sok valóságtól nem látjuk, hogy ez a fa halott, a tapló (sic!) pedig puszta tünet.
